"Fogalmazzál, de ne csak szájjal"

Hegymegi Máté 2016 őszén megkapta a Színikritikusok Díját Kohlhaas című előadásért. A magyar színházi életben máris nagy sikereket jegyző ifjú rendezővel pályakezdésről, tanulmányairól, példaképeiről és a kritikáról is beszélgettünk.

„FOGALMAZZÁL, DE NE CSAK SZÁJJAL”
Beszélgetés Hegymegi Máté rendezővel
A színikritikusok három kategóriában jelölték Kohlhaas című előadását, mellyel valósággal berobbant a színházi életbe Hegymegi Máté, aki szerint a mostani „fizikaisok” jóval könnyebb helyzetben lesznek, mint ők voltak néhány éve. Hegymegi Máté rendezése, a Kohlhaas a legjobb független színházi előadás díját nyerte. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: A gyerekkorod Nyíregyházán telt, a színház ott jött először képbe. Hogyan?

Hegymegi Máté: Varjú Olga lánya az osztálytársam volt, ő szólt, hogy lesz egy casting a színházban. Máté Gábor válogatott, A viszontlátás trilógiájához kellett egy gyerekszereplő. Jó feladat volt, sok szöveget kellett megtanulnom. Ott ragadtam tíz évre, dolgoztam a tánckarban.

R: A 2000-es évtized elején vagyunk, Tasnádi Csaba igazgatása idején. Milyennek láttad akkor a nyíregyházi színházat?

HM: Az egyik legjobb műhely volt akkor országosan. Ott rendezett többek között Bodó Viktor, Koltai M. Gábor, Keszég László… Nekünk, a tánckarban Ladányi Andrea miatt volt ez különösen jó időszak: az alkalmazott koreográfiákon túl csinált nekünk előadást, A graffiti angyalát. Itt találkoztam először a tiszta mozgásszínházzal, és ez is segített odáig eljutni, ahol most tartok. A tánckar többi tagja nálam idősebb volt, néptánctól a jazzbalettig sok stílusban járatosak voltak, nekem csak a break volt az alap, de Andrea látta, hogy figyelek, jól rögzítek és dolgozom.

R: Akkor Ladányi Andrea hatására jöttél rá, hogy téged ez a fajta színház érdekel?

HM: Én színész akartam lenni, ez már régóta előttem volt. Táncoltam is, és gondolkodtam rajta, hogyan lehetne a kettőt nem szétválasztani, hanem összekapcsolni. Akkor azért ez nem volt olyan egyszerű: mindenki azt mondta, hogy ha színész vagy, akkor az van és kész. Aztán jött Andrea, és kiderült, hogy a kettő igenis megfér egymás mellett. Felvételiztem abba az osztályba a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, amit ő indított volna el, de aztán ez mégsem történt meg, úgyhogy még egy évet maradtam Nyíregyházán, mielőtt felvett volna Horváth Csaba a saját osztályába. Jól jött ez a plusz év, sokat ültem próbákon, figyeltem a színészeket, akkor még nem tudtam, hogy a rendezés érdekelni fog. Sokat néztem például Horváth László Attilát. Nehéz megmondani, hogy pontosan mit. Azt, ahogyan dolgozott: keveset beszélt, viszont nagyon erősen figyelt, és éreztem, hogy amit ő csinál, az különleges. Meg persze ez alatt az egy év alatt sok előadást megnéztem felvételről, hogy tudjam, mi is lehet az a fizikai színházi koreográfus-rendező szak.

R: Mit tudtál te akkor erről? Ismerted például Horváth Csaba munkáit?

HM: Nyíregyházán, a Táncfarsangon többször fellépett Csaba is, és a kortárs tánc legjavát ott megkaptuk sűrítve. Meg ahogy mondtam, nagyon jó emberek rendeztek, szóval sok embert, sokféle módszert lehetett látni. Andreán láttam először, hogy olyan nyelvet használ a színpadon, amit nem ismerek, de nagyon érdekel. Kiderült, hogy lesz egy osztály, ami a testtel való kifejezéssel foglalkozik, azt éreztem, hogy nekem ez kell.

R: Mi tanítható mindebből?

HM: Az egyetemen az egyik legcsodálatosabb pillanat az volt, amikor a másik osztályfőnökünk, Lukáts Andor így kezdte a tanítást: „Én nem tudom magukat megtanítani színészkedni, arról fogok beszélni, hogyan gondolkodjanak a színházról. Én színházi embereket akarok látni, akik értenek több dologhoz is.” Elcsépeltnek hathat, de a munkához való viszonyt, a koncentrációt, a figyelmet tudták megtanítania tanáraink, ez a mi osztályunk meghatározó jegye volt. Biztos azért is, mert mi „furák” voltunk az egyetemen. „Se nem prózai színészek, se nem rendezők, hanem valami más, talán táncos-koreográfusok? A többieket ismerjük, tudjuk, mit csinálnak, de ti kik is vagytok?” Ma más a helyzet: Csaba megteremtett egy nyelvet, az új osztálya jóval könnyebb helyzetben lesz, mint mi voltunk. Ettől aztán osztályon belül született is egy erős szövetség: ha munka volt, akkor az egyéni ambíciókat félre tudtuk tenni, és együtt toltuk.
Csaba valami olyasmit tanított nekünk, amit már Andreánál is éreztem. Hogy fogalmazzál, de ne csak a száddal. Meg hogy nincs duma. Ez nem azt jelenti, hogy csak végrehajtó vagy, de amíg nem próbálod ki, amit ő kért, addig fölösleges elkezdeni okoskodni és elmondani, hogy szerinted úgy jobb lenne, ha… Igényességet vert belénk, gondolkodni tanított meg. A kamut nem engedte soha.

R: Ha végignézem az osztálynévsorotokat, azt látom, hogy rajtad kívül Simányi Zsuzsanna, Táborosi Margaréta, Soós Attila és Widder Kristóf rendez, a többség inkább játszik.

HM: Az egyetem öt éve alatt hangsúlyosabb volt, hogy mi hogyan mutatunk meg valamit a testünkkel, mint az, hogy kirakjunk valamit a színpadon. Ez nem feltétlenül baj, hiszen a mozgásnak sajátja, hogy tudnunk kell használni és kezelni a testet, és sokakon kezdettől érezhető volt, hogy inkább meg akarnak mutatni valamit, és kevésbé gondolkodnak rendezőként. Csaba sokáig nem hagyta, hogy „szakosodjunk”: mindenkinek mindent kellett csinálni. Ha nem ragaszkodik ehhez, nyilván többünk útja máshogyan alakul. Én a másodév végén, amikor Beckettel foglalkoztunk, jöttem rá, hogy a rendezés érdekel.

R: Sokat beszéltünk a „színházi szüleidről”. Hogyan lehet megszabadulni tőlük? Olyat is lehetett hallani, tán olvasni is, hogy a te színházad olyan, mint Horváth Csabáé.

HM: Az ember ilyen: be akarja kategorizálni, amit lát, és ahhoz viszonyít, amit ismer. És ne felejtsük el, hogy Horváth Csaba maga rugdosott ki sok nehézség árán egy színházi nyelvet. Az övén kívül komolyan vehető mozgásszínház itthon nagyon kevés létezik. Úgy használja a mozgást, hogy a valódi lényeg nem a mozdulat esztétikája, hanem a kifejező ereje. Eleinte jólesett, ha valaki hozzá hasonlított, aztán persze eljött egy pillanat, amikor ez dühített. És ma törekszem arra, hogy véletlenül se hasonlítson az ő munkájához az enyém, a saját nyelvemen szólaljak meg. Minden alkotó tudja, mennyire lehetetlen helyzet ez önmagával szemben: ha egyszer megtaláltál egy képet, tudod róla, hogy telitalálat, akkor legközelebb vagy ismétled magadat, vagy csinálsz valami gyengébbet csak azért, hogy ne ugyanaz legyen. Visszatérve a kérdésre: ki lehet kerülni Csaba nyelvét, de nem éri meg. Más lenne a helyzet, ha volna hat-nyolc hasonló mesterünk, akkor az általad említett képlet kevésbé lenne egyértelmű.

R: Hogyan lehet elindulni a pályán az egyetem után?

HM: Nincs recept, talán egy nagyon jó diplomarendezést kell csinálni, ami nekem nem igazán sikerült. Ez azért is nehéz, mert az egyetemen egy darab rendezést készítettem, a Küszöb címűt, tehát nem állíthatom, hogy egy évvel később kiforrott ízlésvilággal állítottam volna ki valamit, amit látva színigazgatók azonnal szerződést kínáltak volna. Aztán a dunaújvárosi színház akkori igazgatója, Dobák Lívia mégis meghívott, hogy csináljam meg náluk az Amphitryont. Horváth Csaba előadásaiban színészként kezdtem dolgozni, Máté Gábor a Katona József Színházba hívott a Vörösbe játszani és a mozgást megcsinálni, szóval lassan beindult a dolog. Az egyetlen saját projektem a Kohlhaas volt. És őszinte leszek: fájt, hogy utána nem kerestek.

R: Miért, mit vártál a Kohlhaas után?

HM: Nem gondolom, hogy zseniális az előadás, de amikor leraktam a koncepciót, biztos voltam benne, hogy ennél nagyobbat nem tudok elsőre dobni, annyira pontosan tudtam, miről akarok beszélni. Nagy nehézségek árán, négyes koprodukcióban jött létre az előadás, és bár fél évig készültünk rá, végül három hét alatt kellett összerakni. Fenntartom, hogy ennél jobban nem tudom magamat megfogalmazni rendezőként, ezért kellett volna visszajelzés.

R: Nincs ennek olyan veszélye, hogy az elején dobsz egy óriásit, és onnantól kezdve én nézőként mindig ugyanazt akarom látni?

HM: Biztosan van, de például a dunaújvárosi Don Quijote voltam épp azért lett olyan, amilyen, mert még egyszer nem akartuk újra meglépni azt, amit már elértünk. Mindent kiiktattam, amiről tudtam, hogy nekem jól fekszik. Az előadás során formálódó díszletet, az élő zenét, a „koreográfiát” kivettem, részben tudatosan, részben azért, mert az anyag ezt hozta. Formailag belebuktam, mégis fontos volt ez az előadás nekem. Erről már beszéltünk: vagy újra megcsinálom, amit már egyszer, vagy egy gyengébb megoldáshoz jutok, ritkán jobbhoz. Akkor már jobb valami teljesen váratlant készíteni. A színész, alkalmazott koreográfus, rendező trióból engem az utóbbi szerep elégít ki a leginkább, a jövőben ezt akarom erősíteni. Felelősséget vállalni emberekért, irányítani hosszabb ideig egy csoport munkáját, körbejárni egy problémát. Ez érdekel.

R: Meg kell, hogy kérdezzelek a kritikáról is.

HM: Okos színházi emberek mindig azt mondták nekünk, hogy ne foglalkozzunk vele. És annyiból igazuk van, hogy mindannyian önigazolni akarunk vele. Ha nagyon jót írnak, akkor nagyon önigazolunk, ha rosszat, akkor azt mondjuk, hogy nincs igazuk, esetleg elhisszük, hogy ennyire pocsékak vagyunk. Engem mégis nagyon érdekel a kritika, hiszen része annak, amit csinálunk, hogy mi látszik abból kifelé, amit a színpadon csinálunk. A Kohlhaas utáni reakciókra sem lehet panaszom: volt egy „Várj, ki ez a srác?” jellegű meghökkenés az írásokban. Jó lenne erre most felülni, kicsit önigazolni. Ilyenkor szokott jönni egy pofon, óvatos is vagyok, ami a folytatást illeti…

Szerző(k) neve: 
Jászay Tamás
Médium: 
Revizor - a kritikai portál (www.revizoronline.com)
Megjelenés időpontja: 
2016. november 06.
Jelölés kategóriája: 
Művészet