Mindenkinek megvan a maga Moszkvája

Zsigmond Emőkével, az Örkény István Színház egyik fiatal társulati tagjával Csehov Három nővérén keresztül beszélgettünk az önmegismerésről, a félelmekről és az ideális színházról.

Csehov Három nővére számtalan kultikus feldolgozást tudhat magáénak, itthon legutóbb Bagossy László rendezésében elevenedett meg az Örkény István Színház színpadán. Az előadás kapcsán a legkisebb nővért, azaz Irinát alakító Zsigmond Emőkével beszélgettünk a csehovi szövegmondásról, a szeretet hiányáról és a mi Moszkvánkról.

PRAE.HU: Azt szokták mondani, hogy Csehovot nagyon könnyű elunni, mert alig-alig van cselekménye. Számodra mi az, amitől érdekes tud lenni a Három nővér?

Az az igazán izgalmas, hogy van egy másik, mélyebb rétege a darabnak. Szövegszinten tényleg csak hétköznapi mondatok, utasítások repkednek, de ezek rendkívül bántóak tudnak lenni. Jó példa erre, hogy nekem első olvasatra nem ütötte meg a fülemet Kuligin névnapi köszöntője, miszerint férjet és szerelmet kíván Irinának. Aztán rájöttem, hogy az ilyen apró megjegyzések hihetetlenül frusztrálóak, ha éppen nincs senki, akihez tartozhatna az ember. Irina már húszéves, és még sohasem volt szerelmes, környezetének zártsága révén pedig lehetősége sincs rá. A szeretet hiánya rendkívül feszítő, így ilyenkor ösztönösen arra vetítjük rá zaklatottságunkat, aki a közvetlen közelünkben van: a testvérünkre, mert ő a testvérünk marad, akárhogy is bánunk vele. Csehovnál nem arról van szó, hogy leírná, Irina miként esik neki Másának, mert féltékeny az érzéseire, hanem egészen egyszerűen hallgatásba burkolja a legkisebb lányt, aki nem tesz semmit, amikor segítenie kellene. A tett hiánya is legalább olyan értékű, mint a valós cselekedet. A Három nővérben rengeteg lehetőség van, és hihetetlenül aktív lehet közben a színész, a néző, az olvasó. Tulajdonképpen a csehovi világ sokkal realisztikusabb a történetvezetés szempontjából is, mert nem székcsapkodással telik el az élet, hanem folyamatos nyelésekkel.

PRAE.HU: Már a Színművészetin is szerepeltél egy Három nővérben, ez a korábbi előadás segített Neked a mostani felépítésében?

Bizonyos dolgokban igen, de a két szituáció nagyon más, hiszen a színházi világ elképesztően érzékeny. Az apró változások is kihatnak egy darab minden percére. Itt már az alaphelyzet sem ugyanaz, elvégre egy kőszínházban vagyok, nem pedig az egyetemen, egy társulat tagjaként játszom, nem az osztálytársaimmal, és természetesen a két rendezői koncepció is távol áll egymástól. Nem is volt igényem arra, hogy a kettő hasonlítson. Sőt, ha beugrik, hogy egyes jeleneteket miként oldottunk meg korábban, akkor ez ebben az új helyzetben többnyire alkalmazhatatlan, és így van rendjén. Viszont jó volt, hogy már ismertem és szerettem a darabot, emlékeztem arra, hogy milyen energiával, lendülettel és tettvággyal álltunk neki, így nem akartam engedni, hogy most kevésbé érdekeljen, mint az egyetemen.

PRAE.HU: A próbák során fedeztél fel hasonlóságot közted és Csehov által megalkotott karakter között?

Általában nem magamból indulok ki egy-egy karakter megformálásánál, hanem a kész szövegből. Irina a legkisebb testvér, de én semmiféleképpen sem akartam elpuhítani vagy gyermekivé tenni, mert Csehov ennél sokkal konkrétabbat írt. Ez a lány például nagyon kegyetlenül szól emberekhez, szándékosan bántja őket, mert nincs rendben saját magával. A második felvonásban, amikor Versinyin levelet kap, hogy a felesége ismét öngyilkosságot kísérelt meg, elviharzik, Mása pedig kikészül ettől. Irina ekkor már sejti, hogy a nővére szerelmes, és annyit mond csupán, hogy „Te dühös vagy, Mása.” Aztán pedig hozzáteszi: „Hát az ezredes hová ment?” A lehető legszívtelenebb módon szól a saját testvéréhez, mert neki még mindig nincs kit szeretnie, és nem is lát kiutat ebből a közegből. Itt van ez a két mondat, ami látszólag végtelenül ártatlan, mégis érezzük, mennyi kegyetlenség van összesűrítve bennük. Nem azon gondolkodom elsősorban, hogy én mit tennék Irina helyében, hanem azon, hogy mi az ő igazsága. És hát, igen, közben magamra ismerek.

PRAE.HU: Ennek fényében mit is jelenthet Moszkva Irinának? És mit jelenthet nekünk?

Ez érdekes kérdés, hiszen Moszkvát abszolút idealizálják a nővérek. Irina kilencéves volt, amikor eljöttek onnan, így kevéssé lehet pontos képe arról, milyen is valójában. Aztán erre rárakódik még az is, hogy itt, Budapesten játsszuk a darabot, ez pedig Magyarország Moszkvája, a lehetőségek városa. És ha itt beszélünk Moszkváról, akkor először mindig az emigrálás jut eszembe. Az, hogy nem jó itt, nem találunk senkit vagy semmit, amiért érdemes maradni. Ez most talán sok nézőben felmerülhet, de valószínűbb, hogy mindenkinek más vágya van, amiről azt gondolja, ha beteljesülne, akkor megoldaná a gondjait, és elhozná a boldogságot. Én magam nem hiszek abban, hogy megoldást jelentene Irina számára, ha eljutna Moszkvába, de illúziók mindig kellenek, hogy elviselhetőbb legyen az élet. Natasának, a nővérek sógornőjének hozzáállásával sokkal könnyebben tudnék azonosulni ilyen szempontból. Ő abból főz, amije éppen van, roppant életrevaló, semmi "mi lett volna", vagy "mi lenne, ha".

PRAE.HU: Irina Natasával szemben viszont idegenként mozog még a saját közegében is. Mit gondolsz, tudna egyáltalán szeretni valakit?

Valóban nem kötődik senkihez, és az, hogy ebben a zárt közegben senki sem mozgatja meg, abszolút érthető. Csehov nem ír arról, hogy mi lesz, ha ténylegesen elköltözik, vagy elmegy-e egyáltalán. Merthogy a darab egy tervvel ér véget, egy elhatározással, hogy Irina igenis elutazik a téglagyárba, és azoknak adja az életét, akiknek szüksége van rá. Aztán a fene tudja, hogy valóban elutazik-e. Ezért is roppant érzékletes az utolsó jelenetben a bőrönd motívuma, hiszen minél nagyobb a körítés, a csinnadratta, annál kevésbé van valós szándék mögötte. Így minden nézőnek a saját temperamentumára, ízlésére bíztuk, hogy mi is lesz Irinával.

PRAE.HU: Ónodi Eszter egyszer azt nyilatkozta, hogy minden színész álma, hogy Csehov-szövegeket mondjon. Te miként viszonyulsz ehhez?

Frenetikus élmény, ez így van. Annyira jó érzés kimondani ezeket a dolgokat, mert olyan egyszerűen, kristálytisztán írta meg őket Csehov, hogy minden mondata visszaüt. A monológok hihetetlenül felszabadítóak, már csak azért is, mert én is kimondom magamról ezeket a szavakat, Irinát felejtsük is el. Egyfajta gyónássá válnak a sorok, másrészről pedig mégiscsak idézőjelbe vannak téve, hiszen a színpadon vagyok. Olyan megkönnyebbülés ez, mintha ledobnám az összes terhet magamról. Azt látom Tenki Rékán (Mása) és Takács Nóra Diánán (Olga) is, hogy nekik is jól esik kimondani ezeket. Mindketten csodálatosak a szerepükben, nagyon szeretem nézni őket, és mindamellett, hogy szerep szerint marjuk egymást, mint kollégák, vigyázunk a másikra.

PRAE.HU: Az előadásban nincsenek falak, díszlet sem igazán, az összes szereplő szinte végig benn van a színpadon. Ez a fajta lecsupaszítottság mennyiben befolyásolja a színészi játékot?

A premier utáni előadáson kezdtem kihasználni igazán ezt a rendezői megoldást. A monológot például úgy mondtam el, hogy bizonyos gondolatoknál odamentem a periférián ülő színészekhez, akik épp nem voltak a jelenet részei, és intim közelségben szinte kiüvöltöttem nekik magamból valamit. Ilyenkor a szavak, a gesztusok kétfedelűek lesznek, mert benne van Irina, és én is. Odaléptem például Mácsaihoz, aki Versinyint játssza, és azt kiáltottam neki, hogy dobjatok ki, nem bírom tovább. Ez nekem is ad valamit, és azoknak a kollégáimnak is, akik kívülről figyelnek, ezáltal sokkal személyesebbé válik az egész.

PRAE.HU: Most nem elsősorban mint színészt, hanem mint olvasót kérdezlek: milyen a viszonyod Csehovhoz a Három nővéren túl?

Bevallom, hogy iszonyatosan untam Csehovot olvasni. Már csak azért is, mert elsőre az egész egy rosszul megírt szappanoperának tűnt számomra, bizonyára azért, mert felszínesen olvastam. Kell a drámáihoz valamiféle különleges figyelem, hogy átláthassuk a helyzeteket. Ha csak végigfutjuk a sorokat, akkor tulajdonképpen nem érthetünk meg belőle semmit. Ott van például Tuzenbach, aki szüntelenül azt mondogatja, hogy dolgozni akar. Aztán látjuk, hogy soha semmit nem csinál, és felmerül a kérdés, hogy akkor mi a francért kántálja ezt? Hát azért, mert Irina is ezt teszi. Tuzenbach annyira szerelmes, hogy az ő életcélja maga Irina, és ha a lány ebben látja az örömöt, akkor ő is. Számtalan ilyen apró utalás van a darabbeli viszonyrendszerre, amiket végig lehet zongorázni. Csehov sosem adja magát könnyen, de érdemes megküzdeni vele.

PRAE.HU: A klasszikus vagy a kortárs darabokhoz tudsz jobban kötődni?

A jó drámákhoz kötődöm. Egyáltalán nem érdekel, hogy klasszikus vagy kortárs, ahogyan az sem, hogy a legarchaikusabb vagy a legmodernebb fordítást választjuk-e. Ha valami jól meg van írva, és felismerjük benne az életet, akkor az érvényessé válik, és szinte muszáj vele foglalkozni. Az, hogy mikor íródott, voltaképpen teljesen mindegy.

PRAE.HU: Milyen számodra az ideális színház?

Vannak olyanok, akikkel nagyon jó érzés együtt lenni, mert kíváncsiak vagyunk egymásra, és ettől valami élő dolog történik kettőnk között a színpadon. Ez ilyen egyszerű. Vannak olyan rendezők is, akiknek a vízióit nagyra tartom, és úgy vezetnek engem, hogy biztonságban érzem magam a színpadon. Megadják azokat a kereteimet, amelyekre szükségem van, és azon belül szárnyalhatok. Azt hiszem, nekem mindegy a hely, vagy az intézmény, ideális színházat ott találok, ahol olyan emberekkel dolgozhatok együtt, akik segítenek abban, hogy időről időre kilépjek a saját komfortzónámból, és olyan helyzeteket tudunk közösen teremteni, amelyekben vallhatok magamról. Ha mindezt egy helyen találom meg, akkor az a hely az, ami ideális. Muszáj küzdeni azért, hogy a környezetemnek szándéka legyen velem, hogy nekem is legyen a munkámmal kapcsolatosan. Ezt szem előtt tartva talán nem szürkülök bele a saját hivatásomba, talán megőrizhetek egy kis gyermeki kíváncsiságot és nyitottságot.

PRAE.HU: Szerinted Irinával ez történik? Beszürkíti a hivatása?

Irina szempontjából a munka csupán mentsvár. A magánéletében nem tud továbblépni, ezért megy el dolgozni. Van egy olyan depressziótípus, amit agitált depressziónak hívnak. Azt olvastam erről, hogy az ebben szenvedők nem fogadják el a helyzetüket, a rossz érzéseiket, teljes valójukkal ellenük mennek, ezért rendkívül tevékenyek, és néha erőszakosan is boldogságot mutatnak. Azt hiszem, Irina pontosan ilyen. Túlhajtja magát, már csak azért is, mert telik az idő, és nem kell azzal foglalkoznia, hogy mi zajlik a lelkében, és hogy valójában mennyire segítségért ordít ő legbelül. Nincs neki célja, mozgatórugója, csak teng-leng az életben, a munkáról pedig azt hiszi, hogy rendszert és értelmet adhat az életének. Amikor ráébred, hogy valami még így sincs rendben, akkor sem arra gondol, hogy nem ekképpen kellene elfednie az érzéseit, hanem arra, hogy a munka minőségében van a hiba. De ez egy folyamat része: húszévesen, a névnapján, még egészen jó elképzelésnek tűnik az, hogy a munkában majd megtalálja az örömöt. A második felvonásban ez már biceg, nem véletlen, hogy egyfolytában Moszkvát hajtogatja. Nem szeret dolgozni, mert lélekölő robotnak véli, amit csinál. Eltelt négy év az első felvonáshoz képest, de nincs semmiféle kielégülés, megy az idő és még mindig ugyanazokat a köröket futja, mint eddig. Kissé úgy tűnik, mintha csak túl akarná élni az ittlétet, és hogy ne érezze hiányát a szerelemnek, folyamatosan azt mondogatja magában, hogy a munkában rejlik a boldogság.

PRAE.HU: A Három nővér Csehov egyetlen darabja, amelyet dráma-megjelöléssel látott el, ugyanakkor a közönség reakcióiból ítélve ez akár komédia is lehetne. Te hogyan látod ezt?

Rengeteg humor van benne, már csak azért is, mert az ember jóízűen tud nevetni mások nyomorán. Ugyanakkor kissé furcsa, hiszen nekem mint színésznek elsősorban nem arra kell gondolnom, hogy mennyire poénos egy-egy megszólalás. Halálosan komolyan beszélek, mozdulok egy-egy jelenetben, potyognak a könnyeim, a nézők pedig nevetnek rajta. Először nem is értettem, aztán rájöttem, hogy kívülről nézve rendkívül komikusak lehetnek bizonyos részek. Nagy drámákról és a lelkem mélységeiről vallok, ugyanakkor nehéz komolyan venni az egyes kijelentéseimet, például azt, hogy huszonnégy éves vagyok, és már régóta dolgozom. Ez iszonyatosan humoros és borzalmas is egyben, hiszen Irina négy év alatt eljut odáig, hogy minden értelmetlen, ami körülveszi. Emellett az lepett meg leginkább, hogy Mása és Versinyin búcsúzásán is viháncol a közönség. Majd amikor elkezdtem külső szemmel figyelni, akkor tényleg annyira igaznak és lélekfacsarónak tűnt az egész, hogy megértettem: csak nevetni tud rajta az ember.

Szerző(k) neve: 
Dézsi Fruzsina
Médium: 
Prae.hu
Megjelenés időpontja: 
2016. november 07.
Jelölés kategóriája: 
Művészet