A ROSSZ ALVÓ IS ÁLMODIK
VECSEI MIKLÓS A MÁSODIK SOR SZÉLÉRŐL, A VILÁG MEGKÉRDŐJELEZÉSÉRŐL ÉS A MEGHASONLOTTSÁGRÓL
Sárdi Krisztina
Bár alig lépett ki a Színművészeti kapuján, már Nemecsek Ernőt játssza a Vígszínház színpadán és Rómeót Debrecenben, emellett ifj. Vidnyánszky Attilával közös, díjnyertes előadásaiknak írja a szövegkönyvét. Ha nem Shakespeare-t fordít épp, akkor forgat a közmédia legújabb sorozatában. Vecsei Miklós azt tartja: „A színésznek az a legnagyobb feladata, hogy úgy tudjon játszani a színpadon, ahogy én fociztam kiskoromban: napkeltétől napnyugtáig.”
– Szülei szociálpolitikusok, családjában senki sem terelte a színházi pálya felé, gimnáziumi évei alatt inkább az írás vonzotta. Hogyan lett mégis színész?
– Német–matematika szakos gimnáziumba jártam, de imádtam olvasni, rendkívül érdekelt a filozófia. Ennek, valamint Kozma Imre atya hittanóráinak hatására kialakult bennem egyfajta izgalom a láthatatlan, ki nem mondott dolgok iránt. Napi szinten írtam blogot és verseket, de a színházat nem igazán szerettem. Untam. Egyszer elvittek az iskolával megnézni a Szentivánéji álmot, de a szünetben kiszöktünk, hogy láthassuk a Bajnokok Ligája-döntőt. Már az érettségi évében voltam, amikor az első szerelmem elvitt egy Ünnep című előadásra a Pesti Színházba.
A második sor legszélső székén ülve azt éreztem, hogy egész életemben azt az őszinteséget kerestem, amelyet aznap este a színészek képviseltek. Azokban a napokban kellett beadni az egyetemi jelentkezést, felcsaptam a kék felvételi tájékoztatót, és akkor döbbentem rá, hogy létezik Színművészeti Egyetem. A felvételiig a monológról azt hittem, olyan szöveg, ami egyszerűen csak hosszú. A vizsgára József Attila-verseket vittem, énekelni meg Cseh Tamás-, Kispál és a Borz-, illetve 30Y-számokat vittem.
– Ennek ellenére elsőre felvették, Hegedűs D. Géza, Marton László és Forgách Péter lettek az osztályfőnökei…
– Ők igazi színházi mesterek, szinte az apáim lettek. A Színművészeti Egyetemen még létezik a mesebeli mester és tanítvány viszony. Marton Lászlónak mi voltunk a kilencedik osztálya. Ő olyan tudásnak, látásnak, pedagógiának a birtokosa, amely egészen egyedülálló. Tőlük tanultuk meg, hogy a színházban nem lehetsz csak színész, csak rendező vagy csak író. Színházcsinálónak kell lenned.
– Vagyis?
– Minden darabnak van egy adott témája, kérdése, és neked ezt kell átadni a nézőnek. Ebbe pedig mindenki tudása legjavát adja bele. Sokat gyakoroltam az írást, van valamiféle írói vénám, tehát ha ezekhez a darabokhoz íróként tudok a legtöbbet hozzáadni, akkor íróként szállok be. Attila barátom (ifj. Vidnyánszky Attila, színész, rendező – S. K.) most keveset játszik, rendez inkább, mert azt érzi, hogy rendezőként tudja leginkább feltenni ezeket a kérdéseket.
– Milyen kérdéseket?
– Eddig minden darabunkban társadalmi problémákkal foglalkoztunk. Bennem egészen kiskoromtól megvan a körülöttem lévő világ megkérdőjelezésének vágya, erre pedig a színház kiválóan alkalmas. Az előadással rávilágítasz egy problémára, felmutatod, és megkérdezed: nem lehet, hogy esetleg tévedünk egyes szokásainkban, megállapításainkban?
– Ifjabb Vidnyánszky Attilával már a sokadik közös előadáson vannak túl. Mikor kezdtek el együtt dolgozni?
– Osztálytársak voltunk az egyetemen. A színművészetin fekete a padló, a fal, a plafon, be vannak deszkázva az ablakok. Hétfőtől vasárnapig reggel nyolctól este tízig tanítás, utána este tíztől éjszakába nyúlóan próba. Ha rád zárják az épületet, akkor parkokban vagy a Blaha Lujza téren próbálsz. Kapsz egy kevés ösztöndíjat, de nem nagyon van pénzed, a három év alatt még egy hollywoodi főszerepre se nagyon engednek el. A tíz osztálytársamról sokkal többet tudok, mint a saját testvéreimről, mélyebb kapcsolatunk alakult ki, mint ha egy család lennénk. Ezen belül hamar kiderült, hogy mi Attilával szélsőségesen hasonlót gondolunk a világról és a színházról, és szívesen foglalkozunk ugyanazokkal a kérdésekkel. Evidens volt, hogy el kell kezdenünk együtt dolgozni, majd csatlakozott hozzánk Kovács Adrián mint zenei vezető.
– Közös munkáikat, például a Pécsi Országos Színházi Találkozón különdíjas Liliomfit vagy a gyulai Shakespeare Fesztiválon bemutatott III. Richárdot dramaturgként jegyzi, de játszik is bennük. Nem meghasonlottság egyszerre színésznek és írónak is lenni?
– Nekem sajnos az. A közeljövőben biztos, hogy egy darabon belül csak egyiket fogom csinálni. A Liliomfit például nagyon nehezen viselem, nehéz úgy játszanom, hogy közben a saját szövegemet mondom, illetve íróként folyamatosan figyelem, a többiek hogyan mondják a szövegem. De ez a saját magam szempontjából meghasonlottság, nem a színház szempontjából. Ezért hajlok meg Pintér Béla előtt, aki egyszerre ír, rendez, főszerepet játszik és zenét is szerez. Én ezt nem tudnám csinálni. Ugyanakkor az írás nekem kikapcsolódás is. Rossz alvó vagyok, ezért éjszakánként fekszem a menyasszonyom mellett a laptoppal, a kutya nyaldossa a könyököm, és közben írok.
– Nem fárasztó ez a kettősség?
– Azt gondolom, hogy az ember nem fárad bele a szenvedélyébe. Amikor főszerepet játszom, például Rómeót Debrecenben vagy Nemecseket a Vígben, abban sosem fáradok el. Illetve lelkileg igen, de testileg egyáltalán nem, ha lehetne, tízet is játszanék egymás után. Egy hárommondatos kis szerepben ellenben úgy ki tudok fáradni, hogy utána napokig azt heverem ki. Nagyapám mondja mindig, hogy a jót nem nehéz megszokni, a jóban elfáradni is nehéz. Kamaszkoromban reggel nyolctól naplementéig fociztam, néha még éjszaka is kint maradtunk. A színésznek ez a legnagyobb feladata a pályája során, hogy úgy tudjon játszani a színpadon, ahogy én fociztam kiskoromban: napkeltétől napnyugtáig.
– Nem csak színpadon játszik, sokat forgat is: most éppen a Duna Tv Csak színház és más semmi sorozatának második évadát…
– De az teljesen más, nem is szabad egy lapon említeni a kettőt. Forgatásnál elég egyszer megcsinálnod valamit jól, ebből a szempontból életszerűbb, mint a színház. Viszont mondjuk csak este hétkor jön az sms arról, mit fogok másnap forgatni, megkapom a szöveget, és ott két esélyem van jól elmondani, akármi a helyzet. A színházban azt, ahogy megszólalok a színpadon, akár három hónapig vagy fél évig is próbálom. Ellenben a kettőt nagyon jól lehet ötvözni, vegyük csak Lars von Trier filmjeit, például a Dogmát vagy Hajdu Szabolcs díjnyertes filmjét, az Ernelláék Farkaséknált. Hosszú távon ezért szeretnénk majd filmmel is foglalkozni, legalább annyit, mint színházzal.
lugas-11-vecsei-miklos-mi
– Mikor pihen?
– Sajnos munkafüggőségem van, nem tudok lazítani, görcsölök, ha pihenek. Focizni járok, sakkozom. Színházba járásra nehezen veszem rá magam, azonban zenét imádok hallgatni, egész éjszaka megy a fülemben. Van egy pulim, szeretek vele játszani. Tavaly nyáron elég sokat wakeboardoztam. Előadások és próbák után kivétel nélkül mindig megiszunk egy sört a büfében, hogy letegyük a felgyülemlett energiát. Ezek az esték, ha tud mértéket tartani az ember, a színházi élet legszebb velejárói.
– Nem tart attól, hogy ilyen tempó mellett már fiatalon kiég?
– A párom nagyon félt. Én azt mondom, lássuk meg, mikor jön el az a pont, akkor majd beszélünk róla. Egyelőre még nem tartunk ott. Attilával mindketten munkamániásak vagyunk, nem tudunk leállni. Együtt járunk focizni, és amikor sérülés miatt ápolnak valakit, vagy köti valaki a cipőfűzőjét, akkor odamegyünk egymáshoz, és az addigi gondolatainkat gyorsan elmondjuk a másiknak.
– Huszonévesen az ember szeret álmodozni. Ha nagyot álmodhatna, mi volna az?
– Remélem, halálomig álmodozó tudok maradni. Semmi mást nem akarok az élettől hosszú távon, csak azt, hogy maximálisan őszinte tudjak lenni, és erkölcsösen tudjak nagyon szabad lenni. Nekem a szabadság létérzés, de nem azt jelenti, hogy hűtlennek kell lennem valamihez, valakihez. Könnyed szeretnék lenni, olyasvalaki, aki odafigyel az emberekre. Egy ideje meditálok reggelente. Sokat segít, hogy reggel szánok magamra a kertben fél vagy egy órát. Annál rosszabb nincs, mint amikor reggel hatkor látsz valakit az utcán, és már ideges. Ez itthon sajnos elég általános. Éppen ezért a legnagyobb álmom, hogy egy olyan ország építésében vehessek részt, ahol az emberek elfelejtik a sérelmeiket. Ahol elfelejtik a múltat, ahol nem az ellenséget keresik egymásban, hanem úgy tudnak egymás szemébe nézni, hogy kíváncsi vagyok rád, kíváncsi vagyok rá, miért gondolod ezt vagy azt.
– Nem utópia ez?
– Természetesen utópia, de mi legyen az álmom, ha nem utópia? Ebben nagyon sokan hisznek, és bátraknak kell lennünk a terveinkben.
A legfájdalmasabb, hogy rengeteg ember van, aki nem mer hinni. Most éppen az Iván, a rettentő című Bulgakov-művel dolgozom, amelynek a tanulsága a következő: vannak emberek, akik azon vannak, hogy más emberek ne merjenek hinni. És itt nem Istenről van szó, hanem arról, amiben az illető szeretne hinni, amiben szívesen hinne. Magyarországon rengeteg jó ember van, csodás ország, soha nem hagynám itt, büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok. De látom, hogy mennyi fájdalmat cipelnek magukkal az emberek. Mondok egy példát: a családom mindkét ága erdélyi, van egy kis házunk a Gyimesben, nemrég jártunk arrafelé. Az ottaniak annyira egyszerűen és szépen látják a világot. Ha megkérdezel valakit az Életről, akkor egy este alatt elmondja neked, és tudni fogod, mi az élet, és akarsz majd élni. Itt erre két hónap sem volna elég, és nem tudnád eldönteni utána, akarsz-e még egyáltalán élni. Én nagyon bízom abban, ha apró lépésekkel is, de egy jókedvűbb, hitében bátor országot tudunk építeni.
