"Sírt a rendező, a hangmérnök és sírtam én is"

Fehér Tibor egy ösztönös tehetség, aki nem csak a színpadon, hanem a szinkronstúdiókban is olyan energiákat képes mozgósítani és összepontosítani, hogy katarzist okoz az őt nézőknek, hallgatóknak.

Fehér Tibor a Színművészeti elvégzése óta a Nemzeti Színház művésze, a tavalyi évad pedig különösen sok munkával járt számára, hiszen két új darabban, a Csongor és Tündében, valamint a Cyrano de Bergeracban is ő alakította a cím- és főszereplőt, emellett pedig szinkronizált és forgatott is, hiszen játszott a Duna frissen indult sorozatában, a Csak színház és más semmiben.

A szinkronizálással az egyetemen ismerkedett meg, ugyanis Aprics László, osztályfőnökük kérésére tartott a fiatal színésznövendékeknek szinkronkurzust. Ennek a kurzusnak - és persze a későbbi munkának - a sikerét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Fehér Tibor hangjátékát is rendszeresen élvezhetjük a legkülönfélébb sorozatok és filmek magyar változatában. Ő szinkronizálta például a Da Vinci démonai, a Keresem... és a Gyilkosság férfi főszereplőit, moziban pedig az utóbbi években az ő hangján szólal meg Taron Egerton (Kingsman) és Miles Teller (Whiplash) is.

Az idén Junior Prima Díjat kapó Fehér Tiborral színházról és szinkronról beszélgettünk. Szóba került, hogy mennyire volt nehéz az előző évada, miért lenne jó, ha néha több idő jutna a szinkronizálásra, elmesélte kik azok, akiknek szívesen kölcsönzi a hangját, beszélt az egyik tavalyi munkájáról, a Gallipoli című sorozatról és elárulta, miért szereti jobban a negatív figurákat. Az interjút a TOVÁBB-ra kattintva tudjátok elolvasni.

Mi motivált abban, hogy a színészi pályára lépj?

Amikor először találkoztam színházzal, már akkor azt éreztem, hogy fent szeretnék állni a színpadon. Nem azért, hogy ismert legyek, vagy hogy emiatt megszeressenek az emberek, egyszerűen csak közölni szerettem volna, ez motivált. Mivel most már megvan az a közeg, ahol át tudom adni az érzéseimet, a gondolataimat, így az lett az elsődleges, hogy mindezt a lehető legjobb minőségben tegyem. Ez az, amiért nap mint nap küzdünk. Ezek kőkemény harcok magunkkal, a kollégákkal és a társadalommal szemben. A színház örökös harc, de pont ez az izgalmas benne és azt kell, hogy mondjam, megéri csinálni.

Három új előadásod volt az előző szezonban és elég sok sorozatban, filmben is hallottuk a hangod. Nem érzed, hogy a szinkronban néha túlvállalod magad?

Amikor például elkezdünk szinkronizálni egy sorozatot, akkor nem igazán tudjuk, hogy milyen hosszú munka lesz. Könnyen elképzelhető, hogy megcsináljuk az évadot, majd egy évig semmi hír nem érkezik a sorozatról, és egyszer csak befut belőle rengeteg új rész. Így nehéz tervezni.

Visszatérve a kérdésedre, néha érzem, hogy kell a fék, nehogy a mennyiség a minőség rovására menjen. A szinkronban ugyanis sokszor szerepből szerepbe esel, rohansz egyik stúdióból a másikba, és amikor egy picit fáradt, dekoncentrált vagy, akkor nem jön ki elsőre az a hang, ami kellene. Ez pedig nem jó érzés. Ezért próbálok figyelni arra, hogy meglegyen az egyensúly.

Tavasszal volt egy olyan időszak, amikor leadtál pár szinkronszerepet. Mi volt ennek az oka?

A Cyrano próbafolyamata nagyon nehéz volt, és a szűkös határidő miatt azt találta ki a rendező, hogy próbáljunk tíztől ötig, de mivel nekem héttől minden nap előadásom volt, ezért csak reggel tudtam szinkronba menni, így pedig csak pár munkát sikerült elvállalni. A Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? volt az egyik, amit már nem tudtam folytatni, és nagyon sajnáltam. Rossz érzés leadni egy szerepet, de egyszerűen nem fért bele az időmbe ennyi minden. Most viszont újra én lehetek a karakterem hangja, hiszen Dezsőffy Rajz Katalin számított rám.

Hogy telt a nyár? Volt időd magadra?

Igen, a nyarat szándékosan szabadon hagytam, mert nehéz évad áll mögöttem. A Cyrano előtt Csongor és Tündét, azt megelőzően pedig a Szeszélyes nyarat próbáltuk. Ez utóbbinál artistamutatványokat csináltam, ezeknek a megtanulásával és begyakorlásával is sok időt töltöttem és elfáradtam. Szabaddá tettem a nyaramat és így tulajdonképpen csak a szinkronmunkák maradtak, illetve természetesen a családommal voltam és pihentem, ez jól esett.

Nem estél ki emiatt a ritmusból?

Szinkronizálni majdnem minden héten mentem, csak nem olyan mennyiségben, mint előtte. A színházi ritmusból ki lehet picit, de nem is baj, jót tesz egy kis szünet, főleg akkor, ha nagyon sokat dolgoztál. A nyáron legalább így volt idő arra, hogy leülepedjenek a gondolatok és a szerepek. Direkt nem is foglalkoztam velük, nem pörgettem azon az agyam, hogy mit tudnék az egyik vagy másik szerepemen fejleszteni. Elengedtem, és szeptemberben vettem csak vissza a hátizsákot, amikor kezdődtek a felújító próbák.

A szinkront Aprics Lászlóval kezdted az egyetemen, mesélnél erről?

Az osztályfőnökünk, Gálffi László elhívta Aprics Lacit, hogy tartson nekünk egy szinkronkurzust. Harmadévesek voltunk, és az egész kurzus azt hiszem, hogy három hónapig tartott. Mivel csak heti egy alkalom volt, ezért Laci elhívott minket a stúdióba tömegezni, majd mikor már jobban belejöttünk, akkor kaptunk egy-két mondatot is. Ez pedig azért is volt nagyon jó, mert ezt a szakmát is munka közben lehet a leginkább megtanulni.

Így visszagondolva, Aprics Laci ezt egyébként elképesztően jó, diplomatikus módon csinálta. Amikor kint voltunk a stúdióban, és meglátott egy szinkronrendezőt a folyosón, akkor bemutatott minket, és jó reklámot csinált nekünk. Ő egy zseniális szinkronrendező, a neve biztosíték számomra, és nekem ő tényleg a tanár úr.

A szinkronkurzus előtt megfordult a fejedben, hogy majd egyszer szinkronizálnál?

Soha, és nem tudom megmondani, miért. Jó volt mindig is hallgatni, és tudtam értékelni a jó szinkronokat, de valahogy erre nem éreztem késztetést. Elég sokszor előfordul, hogy a szinkron emel egy film színvonalán, és hozzáad valami pluszt, de például vannak olyan filmek, amiket csak angolul szeretek megnézni. Nagyon jó a magyar szinkron, szeretem csinálni, de örülnék, ha több idő jutna a munkára, és nem egy gyár lenne.

Az lenne szerintem az ideális állapot, ha a hangmérnök a technikai részletekre, a szinkronrendező a művészi munkára, a színész pedig a játékra tudna összpontosítani, és nem kellene mindenkinek ennyire sokfelé figyelnie. Szépen, nyugodtan kellene dolgozni, kipróbálni több stílust, kísérletezni. Mindenkiben benne van a vágy, csak nem mindig tehetjük meg.

Van most két színész, akiknek úgy tűnik, te lettél az állandó magyar hangja.

Miles Teller és Taron Egerton, igen. Nagyon szeretem mindkettőjüket, jó őket szinkronizálni. Örülök, ha engem hívnak, mert jó összeforrni egy-egy színésszel, követni a fejlődésüket, jó valakinek a hangja lenni. Ez a két srác ráadásul tehetséges, szerintem sokat fognak még forgatni. Viszont meglehet, hogy egy újabb filmjükben már nem én leszek a hangjuk, mert az adott rendező esetleg más hangot képzel el hozzájuk, de ebből természetesen nincs sértődés. Sőt, pusztán kíváncsiságból el is mennék és megnézném a filmet, hogy tudjam, a rendező milyen hangot képzelt el a figurára.

De nem csak őket kedvelem, hanem például Joel Kinnamant is a Gyilkosságból. Vele kapcsolatban be kell vallanom, hogy szerintem nem illek hozzá. Imádom azt, ahogyan játszik, sorozatban és filmben is szinkronizáltam már, és a vagány, lecsúszott rendőr karaktere nagyon megy neki, de mikor meghallgattam magyarul, akkor azt éreztem, hogy fura rá a hangom. Kérdezem is a rendezőket, hogy nem dobja le a hangom ez az arc? De mindig azt mondják, hogy higgyem el, jó rá. Érdekes, de ha meghallom magam, akkor nem csak nála, hanem szinte mindegyik szerepnél így vagyok.

Ennyire kritikus vagy magaddal szemben?

Nem szeretem magamat visszahallgatni, de néha muszáj, hogy tanuljak belőle, mert belülről máshogyan érzem a játékot, az intenzitást, mint ahogy azt kívülről hallják. Ezért is örömteli érzés jó szinkronrendezőkkel dolgozni, olyanokkal, akikben meg lehet bízni, mert ők jobban tudják ezeket a dolgokat, mint én, pedig én vagyok a színész. Én tudom, hogyan kell egy helyzetre reagálni, de a rendező tudja azt, hogy amit én a mikrofon előtt csinálok, az hogyan fog majd szólni a filmben, és hogyan jön össze a szereplő arcával.

Ezért is fontos nagyon a bizalom, enélkül nem is lehetne sem a szinkronban, sem a színházban dolgozni. Muszáj kölcsönösen bizalmat szavaznunk, és együtt kompromisszumot találni, mert csak így lehet előre haladni, ez csapatjáték.

A Gallipoli – Ifjú harcosok című sorozatban egy nálad jóval fiatalabb srácnak voltál a magyar hangja. Nehéz volt megcsinálni?

Ezt tavaly forgattuk, Tomasevics Zorka volt a szinkronrendező, és Zorka mindig mondta is, hogy vegyem elő a 17 éves hangomat. Finomítottam és magasítottam is picit rajta, de még vagyok annyira fiatal, hogy hangban arrébb tudjak menni pár korosztályt, szóval ez nem volt annyira nehéz. A sorozat viszont annál inkább.

Nagyon megrázó volt. Az I. világháború alatt, a Gallipoli hegyeinél zajló csatákat követi nyomon a történet, az én karakterem pedig még nincs 18 éves, de azt hazudja, hogy már betöltötte. Ezt azért teszi, hogy elmehessen a háborúba vigyázni a besorozott bátyjára, mert ez a kissrác az érettebb kettejük közül. A háborúban aztán borzasztó viszontagságok fogadják őket, az egyik részben például azért tartottak tűzszünetet, hogy a melegben rohadó tetemeket elpakolhassák, ugyanis elviselhetetlen bűzük volt.

Azt hiszem, hogy három részt vettünk egy forgatás alkalmával, és mikor az utolsót csináltuk, akkor sírt a rendező, a hangmérnök és sírtam én is. A háború végén, mikor már mindenki vonul haza, hátvédnek ottmarad a lövészároknál két srác - akik közül az egyik az én szereplőm – és beszélgetnek, ez pedig egy nagyon szép és megható jelenet volt. Ennek a sorozatnak a végén tényleg csak zokogni lehet, annyira gyönyörű gondolattal zárul. Ilyeneket nagyon jó szinkronizálni, és még úgy is katarzis ér munka közben, hogy csak a hangomat adom hozzá. Az ilyen pillanatokért megéri csinálni.

Ha egy munkádat visszanézed, akkor nem rontja az élményt, hogy szinkron közben a javát már láttad?

Rengeteg olyan jelenet van – akár egy filmben, akár egy sorozatrészben – amit nem látok amiatt, mert nem vagyok benne minden történetszálban. Így a forgatáson sokszor nem is látok át minden összefüggést, de a rendezők segítenek, felvázolják mi történt és hangban tudom érzékeltetni azt, ami a képen látszik. Az élményt pedig ez nem feltétlenül rontja, hiszen azok a jelenetek, amelyeket nem láttam, megnézve a filmet lehet, hogy tudják árnyalni a figurámat, és megmagyarázhatnak olyan eseményeket, amelyeket munka közben nem értettem.

Sokan mondják, hogy a szélsőségeket a legjobb játszani és te is sokféle karaktert szinkronizáltál már.

A változatosság az izgalmas a színházban is. Ha mindig olyan figurát játszanék, aki hasonlít rám, akkor abban nem lenne kihívás. Az a jó, amikor egy olyan karaktert kell megközelítenem, aki tőlem teljesen távol áll. Ilyenkor hajt is a kíváncsiság, és azt mondom, ugorjunk fejest a feladatba, próbáljunk ki mindent és ha kell, menjünk el a végletekig. Mindannyian sokrétű emberek vagyunk, mindenkiben ott van az ördög és az angyal is, tök jó ezeket a határokat feszegetni, kitolni őket a skálán és ezt ebben a szakmában megengedik.

A való életben, az utcán ezeket nem tehetnéd meg következmények nélkül, de itt a színpadon és a szinkronban igen. A gonoszokat, a negatív figurákat azért is szeretem csinálni, mert számomra izgalmasabb, érdekesebb, mint egy jó karakter. Kíváncsi vagyok arra, mi van, ha vége a világnak. Ha nyer a jó, és marad minden úgy ahogy, az unalmas.

Van valami terved a közeljövőre?

A nyáron elkezdtem intenzíven angolul tanulni, napi három-négy órát jártam, hogy fejlesszem magam. Nyitottnak kell lenni a külföldi munkákra is, és hogy ha egyszer esetleg megkeresnek, akkor ne amiatt kelljen visszamondanom, mert nem beszélek jól angolul. Nem azt mondom, hogy biztosan mennék, a helyzettől függ, de a lehetőségét megadom. Illetve várom a további kihívásokat.

Szerző(k) neve: 
Jasinka Ádám
Médium: 
MűsorVízió
Megjelenés időpontja: 
2016. november 03.
Jelölés kategóriája: 
Művészet