A tehetség nem válogatós

Molnár Dániel többszöri drámája után, tanárának kudarcából példát merítve tudott ismét a kották elé állni, és a kisiskolás terveit, miszerint egy hatalmas koncertteremben szeretne játszani, egészen a Művészetek Palotájáig jutva, sikerült megvalósítania.

A tehetség nem válogatós

 

Számtalanszor olvastam ifjú tehetségekről. Összeszámlálhatatlanul sok alkalommal, már-már dicsekvő lelkesedéssel meséltek interjúik során tevékenységükben kiemelkedő, példát mutató művészek szüleikről, nagyszüleikről, akik mind azonos művészeti ágban tevékenykedtek. “Így könnyű!” -gondoltam nemegyszer. De vajon ők maguknak választották a pályájukat? Aki előtt nincs követendő példa, hogyan talál rá a művészetre? És vajon lehet ugyanolyan sikeres, mint aki csodagyerekként számon tartott művészcsaládban cseperedik? Valahányszor fiatal tehetségekről olvasok, ugyanazok a megválaszolatlan kérdések záporoznak bennem. 2009 májusában a moszkvai Eurovíziós Dalfesztiválról írtam a tudósításomat, ahol egy csillogó szemű hegedűs, Alexander Rybak a hegedűjátékával pillanatok alatt elkápráztatta tv nézők millióit. Felkerestem Alexandert, hogy a kérdéseimre megtaláljam a válaszokat. Európa és Ázsia határán, a kaukázusi régióban, Azerbajdzsánban sikerült interjút egyeztetnünk, ahol áhítattal mesélt felmenőiről. Zongoraművész édesanyjáról, hegedűművész édesapjáról. Alexander játékok helyett hangszert kapott, mesefilmek helyett hangversenyt nézett. Találkozásunkkor, az interjú során nem volt olyan kérdés, ahol valamilyen formában ne hozta volna szóba hangszerét. A szinte már borítékolható válaszaival nem kerültem közelebb az igazsághoz, hiszen az előttem lebegő sztereotípiákat mindenben erősítette. A kérdésekre csakis olyan fiatal tehetség válaszolhat, aki Alexanderrel ellenben nem szippantotta magába az anyatejjel együtt a komolyzenét is. Kutatómunkám során különleges képességgel megáldott fiatal művészt találtam, aki többszöri drámája után, tanárának kudarcából példát merítve tudott ismét a kották elé állni, és a kisiskolás terveit, miszerint egy hatalmas koncertteremben szeretne játszani, egészen a Művészetek Palotájáig jutva, sikerült megvalósítania. Kovács Orsolya és Molnár Dániel - mester és tanítványa. Egyikük sem zenész-művész családból származik, mégsem ismerik a pihenést, csak a véget nem érő gyakorlások, próbák, és koncertek sokaságát. Szenvedélyük a zene.

 

A szüleim ének-zeneművészeti általános iskolába írattak, tették ezt csak azért, mert pici koromban már szerettem énekelgetni. Hatévesen még zongorázni akartam, de ennek feltétele volt egy otthoni hangszer, így rávágtam, hogy akkor legyen a hegedű. Édesanyámék nem voltak zenészek, korábban semmilyen hangszerünk nem volt otthon. Eléggé félős voltam, és elrettentett az, hogyan fogom megszólaltatni a hegedűt, mégis nagyon pártolták a választásom. A szüleim azt gondolták, a tehetségem ösztönszerű, így kiélhetem majd magam a hegedűn. Aztán később a gimnáziumban is maradt a megszokott hangszer, pedig tizenhárom évesen leakartam tenni a vonót” – emlékszik vissza Kovács Orsolya, Molnár Dániel zenetanára, a drámája előtti iskolás évekre. Egy zenész tanuló számára az iskolai évek folyamatos koncertezésből és hangversenyekből állnak. „Sok versenyre jártam, többnyire sikert sikerre halmozva. Majd tizenhárom évesen jött egy hatalmas kudarc. Az akkori tanárnőm megbetegedett, új tanárt kaptam, aki egy rendkívül nehéz darabot tanított nekem, amit egy versenyen nem tudtam kotta nélkül eljátszani. Megszégyenültem a színpadon. Olyan fiatalon ez a kudarc annyira megviselt, hogy soha többet nem akartam tovább zenélni. Édesanyám biztatására folytattam” – mondja Kovács Orsolya. Ekkor kezdte foglalkoztatni a gondolat, hogy ha ő maga lenne a saját maga tanára, sokkal inkább motiválná magát. Még nem tudta, hogy 2010-ben, a Zeneakadémiai diplomaszerzése után tanítani fog. „Sokáig a tanáromnak szerettem volna megfelelni, majd a személyes kihívás is egyre inkább eluralkodott rajtam, így egy megfelelési kényszerspirálba kerültem. Úgy éreztem, függőségemmé vált a zene. Az volt a szerencsém, hogy a szüleim nem voltak zenészek, hiszen ugyan hátrányként indultam a zenei szakmában, mert legózás és babázás közben nem zenei motívumokat hallgattam, de ez később előnnyé is vált, mivel így szüleim nem akartak a zeneiségembe beleszólni” – mondja Orsolya.

 

A tanárnő, amikor Danit először meghallotta zenélni, azt gondolta, valami nagyon különlegeset hall, egy velejéig tehetséges sráctól. Azonnal elvállalta az oktatását, pedig akkor még nem tudta, Daninak mennyi akadállyal kell megküzdenie, mire az első építgetett célját eléri. Ekkor még Daninak nem volt saját hegedűje és nem zenész családból származik, ami szintén hátrány volt. Molnár Dániel a MOL tehetségtámogató programját 2011-ben sikeresen abszolválta, pályázatával egy saját hegedűt vásárolhatott. Viszont a sikert nem kínálták tálcán, azért keményen meg kellett dolgoznia. Kilencévesen kezdett foglalkozni a zenével. Általános iskolában az énektanára vette észre, hogy kiváló énekhangja van. És akinek jó az énekhangja, annak jó a hallása is, így a zeneiskola már-már adott volt. Hamar jött a kudarc. Drámája rövid időn belül megismétlődött, de ő újra és újra a tanára és a hangszerének szeretete miatt folytatni tudta a zenélést.

 

Az énektanárom mondta, hogy mindenképp foglalkoznom kell a zenével. Azt gondoltam, hogy a szüleim ennek nem nagyon örülnének, viszont az énektanárom megadta a zeneiskola telefonszámát, 9 évesen felhívtam az iskolát, mondták, hogy furulyára és hegedűre lehet jelentkezni. A hegedűt választottam, mert azt egy kihívásnak tartottam. Léteznek sztereotípiák, hogy a hegedű a népzene hangszere, így sokan arra következtettek a környezetemben, hogy mulatós zenéket fogok majd játszani”– kezdett vidáman a történetébe Dani. Azt gondolta, szülei azért nem örülnének ötletének, mert a zenetanulás könnyen az egyéb tanulás rovására mehet. ”Édesanyám hazajött egyik délután, azzal a hírrel vártam, hogy mehetünk a zeneiskola meghallgatására. A meghallgatáson részt vett a leendő hegedűtanárom, valamint az igazgató-helyettes. Egy népdalt kellett énekelnem, valamint ritmust kellett visszatapsolnom. Felvettek. Rögtön az első évben kaptam egy hegedűt az iskolától, de akkor még csak pengetni lehetett azt. Ez nem tetszett, türelmetlenül vártam, hogy a második félévtől már vonóval is tanulhassak” – mesélte Dani az iskolai felvételire emlékezve. Elmondása szerint, szülei ugyan izgultak, hogy a zene majd a tanulmányainak romlásához fog vezetni, de erről szó sem volt. „Amikor a pesti Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola felvételiére készültem, onnantól az időmet csak a zenetanulás töltötte ki, kezdett eluralkodni rajtam a megfelelési kényszer” – mondja Dani. Másodikos hegedűsként a tanszaki koncertek és a zeneiskolai vizsgák elég jól sikerültek, a zeneiskolai hegedűtanárom nagyon biztatóan nyilatkozott rólam, szerinte tehetséges voltam és a többiek közül kitűnt a teljesítményem, miszerint rövid idő alatt hatalmas lépéseket tettem, így a szüleim is maximális bizalommal támogattak” – teszi hozzá a művészpalánta. A szülei nem játszanak hangszeren, és a késői felfedezés sem jelentett hátrányt Dani számára. „A művész családokban nevelkedett gyermekeknél nagyobb lehet a hátrány, hiszen a megfelelés szintje magasabb, egyrészt a zenetanár, másrészt a szülők részéről. Ha művész szüleim lennének, biztos, hogy beleszólnának a hangszer használatomba” – elemzi Dani a saját helyzetét. Az érettségi előtt a MOL tehetségtámogató program segítségével Dani megvehette első saját hegedűjét, majd szinte egy időben az első földre zuhanás is megtörtént. Egy vírus megtámadta a szervezetét, így több hétre kórházba került, emiatt az érettségire és a Zeneakadémiai felvételire való felkészülés lehetetlenné vált. Az érettségi a vártnál ugyan jobban sikerült, de szerencsétlensége egy év halasztásra kényszerítette az akadémiai felvételitől. Tanára elmondása szerint a több, mint egy hónapig tartó gyakorlás hanyagolása visszafordíthatatlan következményekkel is járhatott volna, ha Daniban nincs akkora elszántság, amit többek közt a már saját hangszer megszerzésének is köszönhetett. A konzervatórium ötödévén maradva, Daninak a Zuglói Filharmonikusok zenekari szerződést kínáltak, majd nagyon rövid időn belül ismét bekövetkezett a katasztrófa. Danit a korábbi betegségéből nem gyógyították meg rendesen, újból megtámadta a hetekig tartó láz. Tanára, Orsolya példájából merítve, hogy a kudarcok után is fel kell állni, Dani a gyógyulását követően ismét talpra állt, és alig néhány nap múlva, a kötelező próbákat ugyan kihagyva, de lehetőséget kapott a zenekarától, hogy az álma valóra váljon, vagyis hogy egy művész számára a legelőkelőbb helyen, a Művészetek Palotájában játsszon. „A MÜPA után kezdtem úgy érezni, hogy már nem csak pengetek, hanem játszom is, hiszen kezdett beérni mindaz, amit addig megvalósítottam. Nyomatékosult bennem, hogy akármennyi idő kimarad a próbafolyamatból, zenélnem kell életem végéig. Megismertem nagy szólisták életét, olyanná, vagyis minél jobb művésszé akarok válni, mint ők! Végre olyan érzeteim lettek, amikkel jó érzés játszani. Számomra ez volt az első számú feladat, ami teljesítve lett” – meséli büszkén Molnár Dani. „Egyik tanárom azt javasolta, hogy cseréljem a hegedűt brácsára. Szerinte az a hangfaj jobban állna nekem. Míg a hegedűtanárom szerint ugyan könnyebben nyerhetnék versenyeket brácsával, topzenekarokban játszhatnék, viszont inkább a hegedű karaktere vagyok. Megszerettem a hangszerem, épp a napokban pályáztam a MOL-nál ismét, hogy az állagmegóvás érdekében egy hegedűtokot vásárolhassak. Legfőbb célom, hogy a Zeneakadémiára felvételizzek, hegedűvel. Sokkal nehezebb hegedűdarabok vannak, mint amiket brácsára komponáltak, így sokkal nehezebb a repertoár a hegedűre, ezáltal sokszínűbb lehetek, ha maradok hegedűsnek” – zárja az interjút Dani.

 

És hogy mi is az a tehetség? Ez egy nagyon összetett dolog. Számít, hogy ki milyen érzékkel tud játszani, milyen hamar tud darabokat megtanulni, azokat milyen minőségben tudja előadni a színpadon, mennyire izgul és mennyire kitartó. Ha valaki annyira izgul, hogy az már idegességbe csap át, nem magabiztos, abból az előadóból hiányzik valami. Talán pont a tehetség. Ha valaki látja a célt, tudatosítja magában a hiányzó részeket a hozzá vezető útból, azokat felépíti, akkor minden esélye megvan a tehetségre. Beszélgetéseim során megtanultam, hogy ami igazán fontos, a zenészek nem egy nagy fellépésre, hanem az életre készülnek fel, nem egy koncertre tanulnak, hanem az összesre, amivel megállhatják a helyüket a világ zenekarjaiban. Megtanulhattam ezt egy 18 éves ifjú tehetségtől. A kudarcok utáni sikerek, ha csak egy embernek is erőt adnak, már nem volt hiábavaló Molnár Dániel történetét bemutatni. Egy olyan fiú eddigi életét, aki úgy lett sikeres, hogy nem művész családban cseperedett.

 

Molnár Dániel sikerei

III. Kelet-Magyarországi Vonós Találkozó – Nívódíj

XII. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Hegedűverseny – III. helyezés

Együtt Európában” Nemzetközi Zenei Fesztivál – Sikeres szereplés

XII. Országos Koncz János Hegedűverseny – Sikeres szereplés

Békés-Tarhosi Zenei Napok Vonózenekari Tábor és Kurzus – Sikeresen elvégezte

I. Nemzetközi Hegedűfesztivál – Arany minősítés

XIV. Országos Kovács Dénes Hegedűverseny – Sikeres szereplés

Ifjú Zeneművészek Nyári Akadémiája „Young Musicians' Summer Academy” – Sikeres szereplés

VIII. Szegedi Művészeti Akadémia és Mesterkurzus – Sikeres szereplés

IV. Szegedi Kortárszenei verseny – Nívódíj

XIV. Vonós Zenei Mesterkurzus – Sikeres szereplés

Zuglói Filharmónia próbajátéka – Felvétel

Szerző(k) neve: 
Domszky László
Médium: 
Mosaic Online
Megjelenés időpontja: 
2013. október 28.
Jelölés kategóriája: 
Művészet