Utazás egy fotós képzeletében

Nemcsak a húszéveseké a világ. Vagy mégis? Borsi Flóra 15 éves korában nyerte meg első fényképezőgépét, és mostanra jó úton halad a világhír felé: idén a legnagyobb nemzetközi médiumok jelentették meg Időutazás című fotósorozatát, Facebook-oldalát pedig több ezren követik.

Két hete indult világkörüli útjára Borsi Flóra fotósorozata, és internetszerte hatalmas sikert aratott. A fiatal, de korántsem kezdő lány nekünk adta élete első interjúját. Kisebb blogoktól a nagyobbak felé, Magyarországról külföldre, a kezdeti próbálkozásoktól a profizmus irányába utaznak a húsz éves Borsi Flóra munkái. Két héttel ezelőtt Time Travel (Időutazás) című fotósorozatát olyan hatalmas nemzetközi online médiumokban jelentették meg, mint a Yahoo vagy a Daily Mail. A hirtelen berobbanás után a híradókban is láthattuk, sőt a brit Guardian napilapban nyomtatásban közölték a képeit, és egy amerikai tévéműsor is pályázik a következő projektjének anyagaira.

Egy online művészeti oldalon azt írod, hogy tizenkét éves korod óta érdekel a fotómanipuláció. Honnan ez a vonzódás?

A nővérem webdesignerként dolgozott, és egyszer amikor nála voltam, én is elkezdtem a Photoshoppal játszadozni, színátmeneteket csináltam. Az angol nyelvű programból persze semmit nem értettem de azért így is nagyon izgalmas volt. A szüleim egész nyárra a nagymamámnál hagytak, és én választhattam, hogy játszom valamivel, vagy photoshopozom. A nővéremtől kaptam tíz képet, és egész nyáron ugyanazokon az Angelina Jolie és Britney Spears fotókon dolgoztam.

 
Borsi Flóra: Photoshop In Real Life
 

A fotózásnak miért ezt a területét választottad?

Először digitális grafikát szerettem volna csinálni, montírozni a képeket. Ezután jött egy korszakom, amikor elkezdtem magamat fotózni. Mindig alakítottam valamit a képeken, és egyre jobban tetszett a torzó Flóra. Észrevettem, hogy azokra a fotókra jobb a feedback, amik mögött van koncepció, és jól van komponálva a kép. De ekkor még csak egy kompakt géppel alapszinten fotóztam.

Viszont 2008-ban egy fotós pályázaton nyertél egy félprofi gépet...

A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség Vedd észre a változást! című projektjének fődíját nyertem meg 15 évesen. A közelünkben épülő M0-ást fotóztam le éjszaka, hosszú záridővel, a háttérben a Holddal. A nyeremény egy félprofi tükörreflexes gép volt, amihez először nem mertem hozzányúlni, aztán meg csak automata üzemmódban használtam. Később elkezdtem nagylátószögű objektívvel dolgozni, és a Photoshopot használtam utómunkára. Eközben felvettek a Szent László Gimnázium rajztagozatára. Az ottani tanárom teljesen más szemléletmódot adott át, mint amivel korábban találkoztam, és egy olyan világot mutatott meg, ami nagyon tetszett. 2009-2010 környékén megcsináltam a Flóra Borsi Photography Facebook-oldalt, de az első évben még csak az ismerőseim követték a munkáimat. Emiatt egy időre el is ment a kedvem a dologtól, fél évig egyáltalán nem fotóztam. Volt egy nagyon jó ismerősöm, aki továbblendített ezen az időszakon. Ezután egymást követték az események: egyre jobban belejöttem, és egyre többen lájkolták az oldalt.

A család és az iskola is táplálta a művészetek iránti vonzódásodat, de miért épp a fotográfiát választottad?

Kiskoromban sokat rajzoltam, több nemzetközi pályázatot megnyertem. Mindig absztrakt módon szerettem alkotni, de a gimnáziumi rajzórákon megváltozott az oktatási módszer, és nekem nem tetszett, hogy nem tudom visszaadni egy az egyben, amit látok. Emiatt fordultam a fotó felé, de a rajzos hátteremet, színlátásmódomat beleviszem a képekbe a Photoshopon keresztül.

A „fizikailag lehetetlent vizualizálom” - írod. Nem érdekes a valóság? Miért fordultál a manipulációhoz?

Annyian fotózzák a világot – én el sem indulok ebben a mezőnyben. Nem vagyok az az oldschool fotós, aki analóg géppel járja az utcákat, hanem meg merem csinálni, hogy belehazudom a képbe a valótlant, hogy valósággá váljon. Régen kevesebb volt a fénykép, és nagyobb értéke is volt. Sokan még mindig a régi fotókat szeretik, mondván, hogy nem lehet újat alkotni. Én erre szeretnék rácáfolni. Megpróbálok olyan egyedi vonalat vinni a fotókba, amit nem tudnak utánozni vagy előállítani. A fiktív valóságot szeretném elérni. Sosem az volt a célom, hogy látsszon egy fotón a manipuláció, inkább teljesen realisztikussá teszem a jelenetet, hogy azt higgyék az emberek, ez valóban megtörtént. Megszületik a fejemben egy kép, amit közvetíteni akarok, és a Photoshop az eszköz arra, hogy ezt meg tudjam valósítani. Az Alice Csodaországban történetből például újragondoltam egy képet, amelynek a központjában egy hatalmas pohár van: olyan, mintha két és fél méteres lenne. Komolyabb fotósok csináltatnak poharat, van egy modell, tíz stábtag, stb. Én ezt el tudtam érni tizenöt óra alatt a szoftverrel, és ez egyelőre kielégít. Kicsit mese, kicsit infantilis, de most már úgy érzem, hogy kezdenek felnőni és komolyodni a képeim.

A legtöbb képeden te vagy a modell. Hogy jött, hogy főként magadat fényképezed?

Éjjel kettőkor, amikor eszembe jut egy ötlet, akkor csak én vagyok kéznél. Egy időben másokat is fotóztam, de sokszor nem azt az érzelmet közvetítették, amit látni szerettem volna a képeken. A befutott modellek már megtanulták, hogy kell viselkedni, és semmi őszinte nincs a tekintetükben. Ha fotóztam is más lányokat, ők is élettel teli, vidám lények voltak. A divatszakma lehet, hogy később majd megélhetést biztosít számomra, és elismertebbé teszi a képeimet, de egyelőre szeretném megtartani az embert és azt a bizonyos tekintetet, amiben benne van a lélek.

Mi az, amit a legnehezebb átadni, ha mégsem te vagy a képeid alanya?

Ha másokkal dolgozom együtt, előtte mindig sokat beszélgetek és viccelődöm velük, megpróbálom feloldani őket. Legtöbbször úgy szoktam fotózni, hogy a modellek elé teszek egy tükröt, melléjük állok, és megmutatom, milyen arckifejezést várok. Miközben fotózom őket, összegyűjtök szavakat, amiket elkezdek mondogatni: hideg, rideg, szomorú vagy, megcsaltak... Így jobban át tudják adni azt, amit elképzelek.

Azt írod egy bemutatkozásban, hogy a fotóiddal sokkolni szeretnéd az embereket, elgondolkoztatni őket, vagy elérni, hogy rámosolyogjanak a társadalmi kritikákra...

Egy fotóról lehet, hogy én öt mondatot mondok, más pedig húszat olvas ki belőle. Olyan mint egy régi képregény vagy egy könyv: meglátja az ember, elgondolkozik rajta, és sokkal több asszociációja lesz, mintha a szájába rágnák az egészet. Ha írnék egy húsz mondatos összefoglalót az elmúlt egy évemről, az valószínűleg nem lenne annyira ütős, mintha beöltözöm nyolc különböző lánynak.

Többféle téma kerül elő a munkáimban: párkapcsolati gondok, iskola, társadalmi kérdések - amiket én is megélek. Előfordult, hogy akkor is viccet csinálnak a képeimből az emberek, ha a humor mögött mélyebb témákat feszegettem. Csak az elmélyülésre képes emberek értik meg a magvát annak, amit mondani akarok. A többiek az esztétikát, a meghökkentő jeleneteket és a grimaszokat látják benne.

A Time Travel fotósorozat mögött mi volt az alapgondolat?

Úgy kezdődött, hogy a felvételi feladatom a "Mi határoz meg engem?" témára épült. Kiskorom óta állandóan fekete-fehér filmeket nézek. A Cirkusz című Chaplin-filmről elkezdett keringeni egy videó az interneten: a film egyik női szereplője úgy tűnt, mintha telefonnal mászkálna egy ló mögött. Az önmeghatározás és az időutazás összeadódott: három napig azzal álmodtam, hogy visszamentem a fényképezőmmel, és lefotóztam magam Marilyn Monroe és Elvis mellett. Kiválasztottam tizenöt eredeti fotót és tizenöt képet, amelyeken magamat örökítettem meg különböző ruhákban, szituációkban, és végül hetet sikerült jól elkészítenem. Nagy kihívás volt: az utómunka szempontjából talán erre a sorozatomra vagyok a legbüszkébb.

 
Borsi Flóra: Time Travel
 

Szerinted miért erre a sorozatra kaptak rá?

A téma sok réteget megérintett, hiszen több irányból meg lehet közelíteni. Az idősebb korosztály számára azért lehetett érdekes, mert felidézte bennük azt a kort, amikor fiatalok voltak. A készítés során megfogalmazódott bennem, hogy mennyire jó lett volna abban a korban élni, amikor még volt esély eljutni egy Beatles-koncertre, és szívesen visszamennék ebbe az időszakba fotózni is. Azon is elgondolkoztam, hogy ha cím nélkül kerülne ki a sorozat, akkor elterjedhetne, hogy mégis van bizonyíték az időutazásra. Először úgy kezdtem el csinálni, hogy a kevésbé populáris képekkel lehetőség legyen erre. Később jöttem rá, hogy bele kellene vinni egy szálat, ami közkedveltebbé és érthetőbbé teszi a sorozatot.

Milyen nehézségekkel kell megküzdened fiatal fotósként a szakmában? Hogy lehet megélni ma a fotózásból?

Jelenleg egyetlen dologból tudnék megélni: ha megvennék a printjeimet, de erre egyelőre nem sok esélyt látok. Az első, nagyobb nyilvánosságot kapott projektem (a Photoshop In Real Life) előtt úgy éreztem, hogy abszolút lenéznek. Most pedig, hogy nagy lett a hírverés körülöttem, sokan azt hiszik, hogy drágán fogok dolgozni. Nem szívesen vállalok el olyan munkákat, amikor teljesen szokványos képekre van szükség, amiket bárki meg tud csinálni. A különleges alkalmakra, felkérésekre tudnék igent mondani, olyanokra, amikben látok fantáziát. Most felvételizem a MOME-ra (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem - szerk.) fotó szakra, és már bent vagyok az utolsó fordulóban. Ha felvesznek, remélem kitágíthatom a perspektívámat. Egyelőre befogadó vagyok, még nem alakult ki bennem, hogy pontosan mit és hogyan szeretnék csinálni. Szeretném rendezni a hiányt és saját magamat.

Szerző(k) neve: 
Szakszon Réka
Médium: 
Kultúrpart
Megjelenés időpontja: 
2013. május 07.
Jelölés kategóriája: 
Művészet