Véletlenek vonzásában
„Olyan láncszemnek érzem magam a Sors fonásának dallamában, mely közvetíteni tudja a zene eredendően határtalan tisztaságát és szépségét Isten segítségével.”- vallja Szemere Zita operaénekesnő. A Magyar Állami Operaház magánénekesével, kezdetekről, a Gondviselés érezhető közbenjárásáról, A kármeliták c. operában énekelt lélekre szóló alakításáról, művészi hitvallásáról és a család szentségéről beszélgettünk az Erkel Színházban.
Honnan eredeztethető számodra a zene szeretete?
Igazából már az anyatejjel szívtam magamba a muzsikát. Szüleim és nagyszüleim is zenekedvelő emberek, s hangszereken is játszottak. Édesapám a családi kirándulások alkalmával, még a madarak hangját is felvette, tehát azt hiszem a zene szeretete nálam zsigeri szinten működött. Erre legékesebb bizonyíték, hogy előbb tudtam énekelni, mint beszélni. Egyéniségem már gyermekként is nyitott volt a világra, így minden jel a színpadi lét felé terelt. A Magyar Rádió Gyermekkórusában énekeltem is egy ideig, de ott mégsem éreztem igazán a helyemen magam. Később a Bartók Béla Konzervatóriumba magánéneket tanultam. Nagyon tetszett az új közeg, s a szemléletmód is, de hogy én valaha is operaénekesnő legyek, az egy pillanatra sem fordult meg a fejemben. Akkoriban még inkább a zenepedagógusi pálya foglalkoztatott. Hangom azonban szépen fejlődött, s ebben nagy rész jutott Fekete Mária tanárnőmnek, akinek gondoskodó szeretetéért a mai napig hálával tartozom. Ami mégis az operaénekesi pálya felé terelt, az egy tizenhat éves koromban kapott ajándékbérlet, ami az Erkel Színházba szólt. Sosem felejtem el Bellini operáját, a Normát, Rálik Szilvia főszereplésében. Hangja, s előadásmódja olyan meghatározó zenei élmény volt, aminek hatására elhatároztam, ha lehet így is énekelni, akkor én bizony szeretnék operaénekesnő lenni. Külön áldás számomra, hogy ma az Operaházban nemcsak kollégák, hanem barátnők is vagyunk. A két évvel ezelőtti Álarcosbál pedig örök élmény, hiszen ebben az előadásban énekelhettünk először közösen.
Alig 25 esztendősen, a lírai koloratúrszoprán énekesnők egyik legnagyobb szerepében, Verdi Rigolettojának Gildájaként debütáltál a Szegedi Nemzeti Színházban. Hogyan kerültél ilyen fiatalon ebbe az érzelmileg és énektechnikailag is monumentálisnak mondható főszerepbe?
2011-ben az esélytelenek nyugalmával beneveztem a Nemzetközi Simándy József Énekversenyre, amit végül legnagyobb meglepetésemre megnyertem. Ezután Szegeden tartottak egy meghallgatást, amire a határidő előtt két órával jelentkeztem, s a történethez még az is hozzátartozik, hogy igazából a főszerepet játszó Gildát már megtalálták a rendezők. Legalább is ezt mondták. Eltelt egy hét, s visszahívtak, hogy szeretnék tőlem hallani Gilda nagyáriáját. Akkor még nem is igazán értettem, hogy miért hívtak fel. Újra elmentem, elénekeltem, s azt mondták enyém a főszerep. Mondanom sem kell, ott helyben megfordult velem a világ. Ma már persze letisztult bennem minden, s tudom, hogy ennek így kellett lennie. Ismeretlenül, gyakorlatilag az utolsó percben beesve a meghallgatásra, igazi nagy színpadi szereplés nélkül, alig 25 évesen egy ekkora főszereppel debütálni, több mint hihető.
Ennyi „véletlen” minek tulajdonítható?
A Mennyei Atya közbenjárásának. Abban hiszek, hogy minden okkal történik az életünkben. Eleve elrendelt utak és hozzá tartozó sorsok vannak. A művészember szerintem nem létezhet hit nélkül, legalább is én biztosan nem tudnék. Természetesen a nem hívő embernek is hinni kell valamiben, ha más nem, magában. Aki viszont csak magában hisz, annak tevékenysége végül öncélúvá válik, s onnantól kezdve, ahogy az ego előtérbe helyeződik, már úgy hiszem nem is beszélhetünk igazi művészetről. Nekem az a feladatom, hogy közvetítsem és továbbadjam mindazt az üzenetet, amit Isten a hangomon keresztül hallatni akar a világgal.
2013 ismét egy újabb fordulópont az életedben, hiszen ekkor mutatkozhattál be a Magyar Állami Operaház közönsége előtt, Mozart Parázsfuvolácskájának Pamina szerepében. A történet azonban itt sem mindennapi…
Igen, valóban. Az Operaházban rendeztek egy előmeghallgatást, amire 39 fokos lázzal érkeztem és Gilda áriáját kellett volna énekelnem. Mivel a torokgyulladásnak „köszönhetően” hangilag nem voltam a helyzet magaslatán, a szerepet nem kaptam meg, viszont a Parázsfuvolácskából Paminát rám osztották. Volt bennem jócskán hiányérzet, hiszen éreztem, ha egészségesen állok oda, valószínűleg már Gildát énekelném. A Jóisten azonban ezúttal sem hagyta annyiban a dolgot. Évek óta bevált szokás, hogy a vidéki színházak évente egyszer felhoznak egy darabot a Primavera Fesztivál keretén belül az Operaházba. Mit tesz Isten, Szegedről pont a Rigoletto-t kérték és pont az én szereposztásommal. Ennyi véletlen… Az előadás osztatlan sikert aratott, a közönség állva tapsolt. Ezután további szerepekre hívtak, s végül is így kerültem a Magyar Állami Operaházba, ahol most már az ötödik évadomat kezdem. Közben egy csodálatos tanárnőt is megismertem Kertesi Ingrid személyében, akinek szakmailag és emberileg is nagyon sokat köszönhetek, s a mai napig együtt dolgozunk.
2014-ben az Operaház kitüntetett az Évad legjobb fiatal pályakezdője díjjal. Számos hazai és külföldi fesztivál vendégszereplője voltál már. 2016-ban a világhírű tenorral, Placido Domingóval álltál egy színpadon, idén pedig gyermekkori példaképednek, a világrangú szopránénekesnőnek, Edita Gruberovának énekeltél kedvenc áriáiból. Sosem gondolkodtál egy külföldi karrier lehetőségén?
Az a helyzet, hogy nagyon családcentrikus vagyok. Számomra a család szent, s ez mindig így volt. Szeretteim távolléte olyan űrt okozna, amelyet a világ legnagyobb színpadai sem tudnának betölteni. Erre van is egy személyes példám. Két évvel ezelőtt Ausztriába hívtak, a Klassik Festivalra, Schloss Kirchetten-be, Mozart Don Giovannijából Zerlina szerepét énekelni. A próbákkal együtt ez 6 hét távollétet jelentett. Ebben a stresszes helyzetben, mindenkitől távol, lelkileg teljesen felőrlődtem, s végül a testem jelzett is. Egyik óráról a másikra, hirtelen lebénult az arcom. Az orvos azt mondta, 10 százalék az esély arra, hogy teljesen felépüljek. Színpadi emberként ezzel a tudattal éltem másfél hónapon keresztül, mert addig meg sem mozdult az arcom. A Jóisten ezúttal sem hagyott magamra, mert az évad első szerepére szinte hihetetlen, de teljesen meggyógyultam. Olyannyira, hogy a kívülálló szemek ebből a kálváriából semmit sem vettek észre. Ez a harc egyedül csak az enyém volt, de végül győztesen jöttem ki belőle. Nagy tanításnak fogom fel a történteket és az is bebizonyosodott számomra, hogy nekem itthon, a saját hazámban van dolgom, s itt kell énekelnem a csodálatos magyar közönség előtt.
Az elmúlt évadban a Magyar Állami Operaházban is utolért Gilda szerepe. Más ez a Gilda, mint a szegedi?
Érzem a különbséget a pályakezdő, s a mostani Gilda között. Mindkettő én vagyok, mégis más érzelmek törtek fel belőlem. A személyiségemet mindig beleviszem egy-egy alakításba, úgy hiszem, enélkül hiteltelen lenne az egész. Az idei nyári előadások különösen is megrázóak voltak számomra, mert a premier előtt halt meg a nagypapám. Az utolsó nagyáriában, mikor Gilda haldoklik, az édesanyját látja már a mennyországban. A színpadon énekelve, saját személyes fájdalmamat vettem elő, s ajánlottam fel. Dráma volt ez a javából, de a lelkem mégis békére talált. Egy idő után a fájdalom elmúlik, s már csak a fényt látjuk. Hiszem, hogy a nagypapám immáron a mennyország első soraiban ülve nézte végig az előadást.
Másik híresen nagy főszereped, Francis Poulenc: A kármeliták című operájában, Szent Dénesről nevezett Constance nővér. Mesélj egy kicsit a történetről.
A zeneszerzőnek a compiègne-i mártírok igaz története szolgált alapul. A francia forradalom idején, a jakobinus diktatúra egyházellenessége miatt 1794. július 17-én Párizsban tizenhat kármelita apácát végeztek ki. A történet középpontjában egy fiatal arisztokrata lány, Blanche de la Force áll, aki félelmei elől zárdába menekül. Az ő vívódásain keresztül mutatja be a komponista a hit próbáját. A nővérek végül megvallva hitüket, levágott hajjal, a Salve Reginát énekelve vonulnak a guillotine alá. Talán ez az operairodalom egyik legmegrázóbb fináléja. A közönség soraiban is dermedt csend honolt végig. Azt hiszem nemcsak mi, szereplők rendültünk meg a szívünk mélyéig.
Minden dráma ellenére, Constance a mindig optimista, vidám, cserfes nővér, aki egy kicsit sem fél a haláltól. Sőt, többször is elmondja, hogy ő boldogan halna meg Krisztusért. Hívő emberként hogyan élted meg ezt a szerepet?
Életem egyik legnagyobb ajándéka ez a szerep és hiszem, hogy nem véletlenül talált rám. A karakter teljesen rám illik, a magánéletben is ilyen vagyok. Vidám, gyermeklelkű, örök álmodozó. A saját halálomat pedig egy boldog kezdetnek képzelem el. Hiszem, hogy a halál az öröklét valutája, ezért nem kell félni tőle. Az operában azonban Blanche-t, (akit egy szintén mélyen hívő énekesnő, Létay Kiss Gabriella alakított), hatalmába keríti a félelem és elmenekül a kivégzés elől. Mikor azonban utolsóként Constance nővérként odalépek a vérpadhoz, visszafordulok, mert egyszerűen belülről érzem, hogy biztosan nem hagy majd minket cserben. S ami még fontosabb, hogy nem hagyja Istent cserben. Így is történik. Mikor megjelenik, s odalép mellém, megnyugszik a lelkem, s arcomon boldog mosollyal indulok a halálba. Hiszem, hogy nincs is annál magasztosabb dolog, mint a hitünkért meghalni. Ebbe a szerepbe szó szerint belehaltam, de szerintem ezt nem is lehetett máshogy végig vinni. Az előadást követő napon össze-vissza lézengtem, mint akiből kiszállt az élet. Sokat kivesz az emberből lelkileg egy ilyen szerep, de én mégis áldásként éltem meg. Rengeteget tanultam, tapasztaltam, s talán több is lettem általa. A kármelita lelkiséget előtte nem ismertem, de a csendes, szemlélődő imák közel állnak a szívemhez, s szeretnék majd a későbbiekben jobban elmélyedni a rend nagy tanítóinak írásaiban, s életében. Visszatérve az előadáshoz, úgy hiszem óriási demonstrálás volt ez a hit mellett. Képzeljünk csak el tizenöt nőt halottan feküdni egy több ezer fős teátrumban. A koromsötét színpadon fekve, nem tagadom, szívem mélyéig megrendültem. Őszintén mondom mi, akik akkor ott voltunk, hívők, s nem hívők, egyaránt éreztük az öröklét működését. Ez egy olyan lélekre szóló élmény számomra, amely egész életemben végig kísér.
Sugárzó egyéniséged, vidám természeted, hittel teli lényed sokak számára erőforrásként szolgál. Mit teszel mindezért?
Igazából csak a dolgomat végzem. Áldott embernek érzem magam, mert számomra az éneklés olyan hivatás, amit nemcsak a saját magam örömére végezhetek, hanem az embertársaim szolgálatára is lehetek általa. Hatást kelteni, érzelmeket kiváltani, ez a művész feladata. Ehhez a pályához azért úgy vélem jó adag szerencse is szükségeltetik. A szerencse pedig nem más, mint az isteni logika. Ezt az idézetet Costance nővér énekli, s azóta a személyes mottómmá vált. A másik fontos tényező, hogy a szorgalom önmagában kevés, tehetség, talentum is kell hozzá. Mikor színpadon állok, arra törekszem, hogy az eredendően kapott isteni tisztaságot, amely Fentről jön, minél tisztább szűrőn juttassam el az emberekhez. Ebben az esetben én csak egy közvetítő vagyok. Meg kell tanulni alázattal szolgálni a felsőbbrendű célokat, s akkor ez működhet.
Milyen álmok, vágyak, kérések rejtőznek még a szívedben a jövőre nézve?
Az énekesi pályán sok szép előadás vár rám a következő évadban is. A Rigoletto Gildájában valóban megtaláltam önmagam, de természetesen vannak még további szerepálmaim. Hiszem, hogy ami utol kell érjen, a megfelelő időpontban rám talál majd. Ami pedig a lelki részét illeti, szeretnék minél tisztábban élni, ami ebben a felgyorsult, személytelenné váló technikai világunkban bizony nem mindig egyszerű, de én még mindig hiszek a szeretet erejében, mert csak általa juthatunk el igazán az emberi szívekhez. A testvérlelkek találkozása pedig az egyik legnagyobb kincs a világon, s ezt őrizni, becsülni kell.
Lonkay Márta
