Amikor ott áll előtted 600 kiló szív, nem tudsz szomorú lenni
Pici, szőke hajú kislány ül egy kenderhajú, sárga ló nyergében. Fejkörzést csinál, majd a csípőjét is megmozgatja. Mosolyogva előrehajol és megérinti a ló fülét, aztán a farkát is, s a szárat egy kezében fogva készül a lassú ügetésre...
… Ahogy a ló elhalad, előtűnik a takarásából a kör közepén álló alacsony, vékony alak, kezében a futószár, amely a gyermekhez és az állathoz köti. Utasításokat, feladatokat ad, koncentrál. Ő Horváth Fanni, lovasoktató, foglalkozásvezető.
„Konkrétan nem emlékszem a pillanatra, csak arra, hogy lovaglás után mindig nagyon jó érzés fogott el. Olyan másnak éreztem magamat tőle. Az az illat, a fáradtság, a tudat, hogy most elértem valamit, ezeket érzem a mai napig is… Jó hangulata van az egésznek, talán ez adta az utat” – válaszolja arra a kérdésre, hogy melyik volt az a pillanat, amikor eldőlt a sorsa a lovakkal és a lovasélettel kapcsolatban.
Mindegyik más bánásmódot igényel
Fanni minden napja tartogat valami újat. A fiatal lány Perkátán él a családjával. Gazdag a kompánia, amelynek az emberek mellett az állatok is tagjai – szám szerint a nyolc ló. Mesél arról, hogy minden hátasnak más a jelleme, más bánást igényel.
„Jókat szoktam rajtuk mulatni. Néha erre szólok rá, néha arra, beszélgetek hozzájuk, látszik rajtuk, hogy értik, amit mondok”, mondja a lány, miközben egy nyerget cipel éppen a helyére. Összeszedi a lerakott kobakokat, elteszi a pucolóeszközöket és kantárakat. Az udvar újra rendezett lesz, meg se látszik rajta, hogy aznap éppen hét kisgyerek járt ott, és vett részt a lány által tartott lovasfoglalkozáson.
Minden gyerek szereti
„Úgy kezdődött, hogy sok kisgyerek lakik itt a szomszédságban” fog bele a foglalkozás kezdetének elmesélésébe. „Jó viszonyban voltunk velük, gyakran átjártak hozzánk, mert itt lovak vannak, és ugye minden gyerek szereti a lovakat. Aztán egyszer csak jött a kérdés, hogy felülhetnek-e rájuk, s végül, amikor felültek, úgy voltam vele, hogy mért ne csináljunk egy ilyen feladatot, olyan feladatot velük. Szép lassan alakult ki, hogy ez egy foglalkozás és egyre többen érkeztek az udvarunkba.”
Mára húsznál több gyerek jár rendszeresen Fannihoz, akik közül mindenkinek mást ad a lovaglás. Van, aki azért érkezik, mert szereti ezt az állatot, van, akit vonz maga a sportág és megint más csupán azért, mert szeretne „lelazulni” egy kicsit – mindezt persze szigorú szabályok között, ugyanis a foglalkozásnak megvan a maga menete.
A legfontosabb alapszabály az, hogy rendesen, tisztán mennek ki a pályára, az utcára a lovakkal. Ahogy Fanni mondja, nem szégyenítik meg őket azzal, hogy koszosan jelennek meg velük nyilvánosan. Figyelnek arra is, hogy a szerszám alatt se legyenek piszkosak, mert az fel is sértheti az állatok bőrét. Ezt követően a gyerekek is magukra öltik a megfelelő öltözetet: kobakot, csizmát, kesztyűt vesznek, valamint ugratás gyakorlásakor protektor is kerül a hátukra, hogy a gerincük védve legyen. Mindig van bemelegítés, majd ügetés, hol kengyellel, hol anélkül.
„Ez az egész tevékenység formálja őket. Nem lehet azt csinálni, amit ők szeretnének, kitartónak kell lenni, és akkor végül elérik a céljukat, hogy egyedül, futószár nélkül tudnak menni lóháton. Ehhez azonban az is kell, hogy alázattal vagyunk a lovunk felé, mivel, ha nem tanulunk meg jól ülni, akkor az neki fájni fog. Bántjuk majd a száját az ülésünkkel, a mozgását gátolhatjuk. Alapdolgok ezek, amit minden lovasnak tudnia kell” magyarázza határozottan a lovas oktató, a foglalkozás felépítésével kapcsolatban.
Ezeknek az elveknek az elsajátításával kezdte ő maga is annak idején az ismerkedést a lovas világgal. Alig tizenkét évesen részt vett egy lovas táborban, ahol – lovas berkekben így mondják – „megfertőződött” a lovak szeretetével. Édesapja már azelőtt is foglalkozott ezekkel az állatokkal, sőt, Fanninak volt egy pónija, amit szőrén ült meg, bár saját elmondása alapján nem voltak akkor még komolyak a szándékai. A tábor után azonban változás következett: előállt a követeléssel szülei felé, hogy neki ló kell. Némi keresgélés után így került hozzájuk élete első lova.
… pedig alig tudtam még lovagolni
„Egyszer voltam Dallos Gyula bácsi nyílt edzésén. Ő mesélte, hogy elment lovat venni. Lehet, hogy nem jól emlékszem már, de lényeg a lényeg, hogy elment egy helyre, és volt ott egy ló, ami fedeles lovardában ment, mint az őrült, meg se tudták fogni. Gyönyörűen mozgott. Talán nem is ültek még rajta, de neki volt egy érzése, megérezte, hogy neki az a ló kell. Hát őrült módjára meg is vette, és végül nagyon nagy sikereket ért el vele. Utólag jöttem rá arra, hogy amikor először ültem az első lovamon, aki nagyon csúnya volt szegény, mert nagy szőre volt, sovány volt, sőt tudtuk róla, hogy beteg is… Kivezette a csávó – hozzáteszem, egy elég érdekes istállóból -, és akkor felülhettem rá. A Sió csatorna partján lovagoltam vele, pedig alig tudtam még lovagolni, de egyedül mentem. Ott, akkor éreztem azt, hogy ő nekem kell. Nem lehet leírni és nem is tudom, de mikor ezt elmesélte a Gyula bácsi, akkor nekem egyből beugrott, hogy bizony én is éreztem ezt. Megérzi az ember. Ő volt Bokréta.”
Bokréta nyergében, a Perkátai Sportegyesület színeiben, kezdett el versenyezni a Gyermek- és Pónilovasok Országos Szövetsége (Gyeposz) által szervezett ügyességi versenyeken. Hamar mélyvízbe dobták – saját emlékei szerint még vágtázni sem tudott, amikor az első versenyén rajthoz állt. Mivel ezeket a versenyeket – a nagy Magyar Lovas Szövetség versenyeihez hasonlóan – szigorúan veszik, komoly kihívással nézett szembe. Különböző akadályokat kellett teljesíteni a pályákon, bóják, rudak között szlalomozni, mindezt úgy, hogy közben nem veri le a rájuk kihelyezett labdákat, ügyel a lovaglására és arra is, hogy versenyidőn belül teljesítse a pályát. A felkészülésben egy perkátai helyi lovas, Orbán Brigitta segítette, évekig aktív részt vevői voltak a különböző helyszíneken megtartott Gyeposz versenyeknek.
Idős volt, meg beteg is
Tizenhét éves korában sikeres rajtengedély-vizsgát tett a fehérvári Kunos Lovardában, s ezzel megszerezte a jogot ahhoz, hogy a Magyar Lovas Szövetség által szervezett versenyeken is indulhasson.
Alig egy évvel később szomorú esemény következett be az életében: első lova, Bokréta elpusztult. „Nagyon jó ló volt. Igaz, idős volt, meg beteg is, de mindent megcsinált nekem. Sosem rúgott meg, sosem harapott meg, talán ledobni sem dobott le. Olyan jó élményeket adott nekem, amik miatt nem mondtam azt, hogy ott hagyom ezt a pályát és nem csinálom tovább, mert félek. Mint a filmekben, a kislányoknak a ló, ugyanazt jelentette nekem.”
Talán éppen ennek a megrázkódtatásnak tulajdonítható, hogy az érettségit követően más irányt vett az élete, ugyanis felvételt nyert a Gór Nagy Mária Színitanodába, Budapestre. Fanni fél évig volt tanulója az intézménynek, de hamar rájött – őt idézve -, hogy a pesti levegő nem az ő tüdejének való.
A lóval való törődés a fő irányvonal
„Szerintem akkor éreztem először igazán, hogy jaj, de jó itthon, még akkor is, ha trágyázok. Volt olyan, hogy egy napra jöttem csak haza, de nekiálltam és kitakarítottam az istállókat, mert jólesett.”
A színitanodai tanulmányai alatt sem hagyta abba a lovakkal való foglalkozást, hiszen időközben megérkezett Rose, az új lova, s ekkor kezdtek el az első gyerekek is szállingózni az udvarba. Ennek köszönhetően 2016 tavaszán elvégezte az OKTÁV Továbbképző Központ Zrt. lovas sportoktatói képzését.
„Én úgy indultam neki a foglalkozásnak, hogy ez elsősorban szabadidős tevékenység, és mindennel foglalkozunk az együtt eltöltött idő alatt. Maga a ló közelsége, és a vele való törődés, foglalkozás a fő irányvonal, és csak utána ülünk nyeregbe. A foglalkozásaim nem olyan nagyon kötöttek, sok minden függ attól, hogy miként viselkednek a gyerekek, hogyan érzik magukat, fáradtak-e a hét végén. Nem űzöm-hajtom őket, mint a sportolókat szokás, hanem arra törekszem, hogy abban az órában, amit itt töltenek, ők ténylegesen jól érezzék magukat lóháton. Persze gyakorlunk, feladatozunk, ez egy közös munka.”
Felmerült már benne, hogy egyszer majd sportolókat is megpróbáljon kinevelni, de egyelőre más céljai vannak. Fontosnak tartja azt, hogy a hozzá járó gyerekek lazíthassanak, elengedhessék magukat. Úgy véli, hogy a lovaglás, a lovak közelsége kinyitja őket a világ felé.
„Ezt hozza ki belőlük ez az állat, a maga tiszta lelkével. Mivel egy érzelmekben szegény világot élünk, a gyerekeknek is egyre nehezebb előrehaladni benne. Szükségük van a nyugalomra, amit a lovak nyújtanak nekik.”
A fiatal lovasoktató szerint sok mindent adhat egy ló, és maga a lovaglás a gyerekek számára. Szeretet mellett formálja a személyiségüket, önuralmat tanít, valamint azt, hogy időnként kompromisszumot kell kötni. Ló és lovasa egy csapat, így is kell dolgozniuk, e szerint működik a foglalkozás is lassan két éve. A töretlen érdeklődés új gondolatokat indított el Fanniban egy saját lovasiskola, lovasudvar megalapítása irányába.
Ne kényszer, hanem élvezet legyen a közös munka
„Az a célom, hogy a foglalkozásomra járó gyerekek jól érezzék magukat. Így lenne ez a lovasudvarban is. A saját elveim szerint szeretném kialakítani a hely szellemiségét, kinevelni általa egy olyan lovas generációt, amelyik őszintén tiszteli és szereti a lovakat, olyan gyerekeket a közelükbe engedni, akik e szerint nyúlnak feléjük.”
Élmény és szeretet alapú
Ő maga is e szerint az elv szerint áll a család lovaihoz. Ahogy többször kihangsúlyozta, fontos számára, hogy ló és lovasa egyaránt jól érezze magát, s a közös munka ne kényszer, hanem élvezet legyen. Ahogy mesél a szakmáról, elmondja, hogy vannak lovardák, ahol a lovakat fenyítő eszközök – például feszítő zabla – alkalmazásával dolgoztatják, hogy megfelelő minőségű munkát biztosítsanak a látogatók számára. Fanni jelenleg, és a jövőben sem szándékozik ilyen jellegű „segítséget” igénybe venni a foglalkozások ideje alatt, mert tiszteli azt, hogy nem csak a lovasnak, a lónak is van akarata. Ők is ki tudják mutatni, ha jól, vagy ha rosszul érzik magukat, épp ezért nem ülteti inkább azt a tanulót rájuk, akivel a nyeregben nem mennek dinamikusan. Ez a Bokréta csoport – mert így nevezik magukat a gyerekek – kialakulóban lévő szellemisége: az élmény és szeretet alapú lovaglás és fejlődés, ahol a gyermek és a ló is úgy dolgozik, hogy közben jól érzi magát. Ez köti őket igazán össze, s köti a csapatot Fannihoz is, aki úgy tartja őket a kezében, mint ahogy a futószárat is; erősen, fegyelmezetten, de közben sokat mosolyogva.
Olyan, mint egy érzékeny idegszál
„Mi a legfontosabb a lovazásban? Szerintem a kapcsolat, ami olyan, mint egy érzékeny idegszál, s mégis sebezhetetlen. Bármennyire is nehéz néha, nincs semmi, amire ennél büszkébb lennék.” – mondta egy 2013-as pályázati videóban Bokrétát legeltetve az akkor tizenhat éves Horváth Fanni. A felvételt nővére készítette, egy németországi lovas képzésre szeretett volna bejutni. Ezzel terelődik a szó a családjára, amely szintén kiveszi részét a feladatokból. Édesapja a lovak ellátásában, a gyerekek körül segédkezik neki: nyergel, lovat takarít, segít a felszerelésben. Édesanyja szintén beszáll az udvari feladatokba, ahogy Fanni párja is. Mindegyikük hisz a lány elveiben, s ez segíti a közös munkában való együttműködésüket, így valósulhat meg igazán a perkátai lovasfoglalkozás.
Lehet az embernek támasza a ló? – hangzik el az utolsó kérdésem.
„Igen. Igen, mert amikor ott áll előtted 600 kiló szív, akkor nem tudsz szomorú lenni” feleli a csizmáját lehúzva, ami azt is jelzi, hogy a nap véget ért számára az udvaron. Közösen belépünk a házba. Ő leül, hogy kipihenje a nap fáradalmait. Én pedig nekilátok és megírom a cikket róla, a húgomról.