"Frenáknál nem te kapod a szerepet, hanem a szerep téged"
Még csak most tölti be a huszonegyet, de a Frenák Pál Társulat oszlopos tagjaként Vasas Erika már így is hatalmas magasságokba szárnyalt. A kultikus Tricks & Tracks 2. március 20-i bemutatója kapcsán többek közt karrierről, szabadságról és a világszerte elismert, magyar-francia társulatát tizenöt éve vezető koreográfussal, Frenák Pállal való közös munkáról beszélgettünk.
- Érdekesen indult a pályád, a klasszikus balettet hagytad ott a kortárs táncért. Miért érezted, hogy váltanod kell?
- Ötéves korom óta táncolok, és sosem volt kérdés, hogy ez lesz az utam. Tízévesen már a Magyar Táncművészeti Főiskola balett tagozatán próbáltam napi tizenkét órákat, ami sokszor borzasztóan megviselt, de olyan színpadi tapasztalattal tett gazdagabbá, mely jó alapul szolgált a későbbiekben. Hihetetlen rendre és önfegyelemre tanítottak, az viszont, hogy erős korlátok közé voltam szorítva, nem tett boldoggá. Emiatt aztán tizennégy évesen átigazoltam Pécsre, ahol megismerkedtem Uhrik Teodórával (Kossuth-díjas művész, a Pécsi Balett legendás táncosnője - a szerk.), aki nemcsak a mentorommá, hanem pótanyámmá is vált. A Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola táncművész szakán három évet töltöttem, majd Földi Béla felajánlotta, hogy dolgozzak velük.
- Ha jól tudom, ebben az időszakban szúrt ki magának Frenák Pál is. Mi miatt szerettél volna vele dolgozni?
- Így van. Dali Touiti, világhírű táncos-koreográfussal készítettünk egy koprodukciót „Body Landscape" címmel, amit Pali (Frenák Pál - a szerk.) is megnézett. Amikor előadás után hazaértem, üzenetem érkezett tőle: szeretné, ha vele dolgoznék. Majdnem lefordultam a fotelről. Azóta, hogy tizennégy évesen megnéztem Frenák egy előadását, az volt a vágyam, hogy nála táncolhassak. Emlékszem, szerelem volt első látásra. Azt éreztem, éppen azok miatt a dolgok miatt szeretnék táncművész lenni, amiket ő meg tud fogalmazni a színpadon. Az előadásaiban benne van a szerelem, a szexualitás, a szenvedély, a félelem, a magány, az összes létező emberi gyarlóság és sérülékenység, amit valaha átélhetünk. Már akkor, szinte gyerekként megéreztem, mennyire lüktetően, gyönyörűen tudja ezeket az érzéseket bemutatni. Olyan módon, hogy az ember bőre alá férkőzik, és nem hagyja nyugodni.
- Mit jelent számodra a „frenáki" mozgásnyelv és stílus?
- A Frenák Pál Társulatnál kezdetben azt éreztem, semmit nem tudok erről a szakmáról, a kollégákról és legfőképpen magamról, attól függetlenül, hogy már tizenkét éve táncolok. Pali annyira más felől közelítette meg magát a táncművészetet és a mozgást, hogy az mindent felülírt és megcáfolt abból, amit addig megtanultam. Le kellett vetkőzni az egót, azokat a berögződéseket, melyekről az ember egész addigi életében azt hallotta, hogy jók, hogy helyt állnak. Viszont azokkal a rendezőkkel és koreográfusokkal, akikkel addig dolgoztam sosem éreztem, hogy átlépek egy bizonyos határt, hogy valami olyan súlyos, elgondolkodtató dolog történik a színpadon, ami a néző számára is elgondolkodtató és felkavaró, és aminek megéléséhez és bemutatásához mélyre kell ásnom a lelkemben.
- Itt már megtaláltad a hőn áhított szabadságot is?
- Pali sosem akart rám erőszakolni semmit. Ha valami nem állt jól - mert előfordul az ilyen - akkor azt mondta, csináljak mást. Valami olyat, ami az enyém. Frenáknál nem te kapod a szerepet, hanem a szerep kap téged - ez hatalmas szabadságot, viszont kőkemény munkát is jelent. A Hyment például végigsírtam. Megviselt. Azt éreztem, hogy olyan feladatot kaptam, melyre a testem ugyan alkalmas volt, viszont lelkileg iszonyatosan nehéz, kőkemény felkészülést, szembenézést, önvizsgálatot kellett végeznem. Akkor értettem meg, hogy amíg minden idegszálammal, minden rezdülésemmel és legfőképpen a lelkemmel nem érzem meg a szerepet, addig - hiába a technikai tudás - nem fog jól működni a mozdulat a színpadon. Ez kellett ahhoz, hogy levetkőzzem a hihetetlen megfelelési vágyamat, amit Frenák felé éreztem, és sikerült végre ellazulnom. Ebben a társulatban pedig onnantól kezdve vagy igazán jó, ha élvezed, amit csinálsz.
- A társulat sokat turnézik Európa-szerte és most ünnepli fennállásának tieznötödik évfordulóját. Jelenleg a Tricks and Tracks 2. bemutatójára készültök a Trafóban. Milyennek látod a darabot és a próbafolyamatot így, hogy az első verzió bemutatásakor még kisgyerek voltál?
- A tizenöt évvel ezelőtti darabban a férfi-női viszonyrendszer - két kopasz test egymásba olvadásával - nagyon hibrid, letisztult, elemi, sejti szinten jelent meg. Most pedig adott egy erős szexualitású, ízig-vérig nő, akinek a jelenlétével teljesen más szerepet nyer az előadásban megjelenő két férfi alakja is - mivel az eredeti felállás trióvá bővül. Vannak bizonyos dolgok, amelyek tudatos idézetként, különleges variációban megjelennek a 1999-es előadásból, ugyanakkor valami nagyon új dolog született. Mások a szereplők is és ebből kifolyólag nyilván mások az energiák is, a koreográfiai anyag pedig ebből adódóan szintén átdolgozott, újragondolt, más. Természetesen Palit is rengeteg olyan impulzus érte a Tricks and Tracks bemutatása óta eltelt tieznöt évben, mely megjelenik majd az előadásban, így lesz nagyon aktuális és zsigerekig ható.
- Mit jelent számodra a darabban lévő emblematikus függesztett duett, ahol fentről, a bokádnál rögzítve pörögsz lefelé egy kötélen? Mennyi bátorságot, illetve bizalmat igényel?
- Őszintén szólva, kezdetben nem volt könnyű: kissé fájdalmas volt, hiszen ez egy más mozgásforma, speciális terhelés, és persze meg kellett szoknom a hevedert, amit a felfüggesztéshez használtunk és szorította a bokámat. És igazság szerint féltem is. Közel tíz méterről nem mindennap lóg fejjel lefelé az ember. De ez egy igazi bizalomjáték. És, ha a csapat minden tagja profi körülötted: a táncosok, az alpinista - aki egyébként százszor elmagyarázta, hogyan működik biztonságosan minden apró részlet -, akkor ezek a félelmek egyre inkább kezdenek megszűnni. Sokat segített az egyik duett partneremmel, Holoda Péterrel, akivel nagyon erős kapocs van közöttünk: ő is Pécsen végzett, nyolc éve ismerjük egymást, még lakótársak is voltunk. A másik kolléga pedig Nelson Reguera, aki szinte az összes darabban partnerem, és csukott szemmel is rábíznám magam. Mással nem is csináltam volna végig, hiszen itt a saját fizikai korlátaimat is feszegetem.