- Kristóf úr, szívből irigylem ilyenkor a szakmájáért: reggel beugrik a hűs medencébe, és csak este jön ki, miközben mi egész nap izzadunk, szikkadunk, szenvedünk a rekkenő hőségben…
- … na ugye! Év közben meg rendre cikiznek, hogy milyen lökött alak is vagyok, hogy folyton rovom ide-oda a hosszakat a medencében! Akkor lehet, hogy mégis nekem volt igazam?! Úgy kell maguknak!
- Ebben egészen biztos vagyok…
- Túlzottan azért nem kell irigykedni! Sokszor vannak itt is nehéz időszakok. Kétségbeesések, válságok, reménytelennek tűnő állapotok. Régebben még hisztis is voltam, és fordult elő még olyan, hogy abban akartam hagyni az egészet… Aludni akarok! Játszani akarok! Bringázni akarok a többi sráccal! Ráadásul az eredmények sem jöttek.
- Ilyenkor mi segítette át?
- Szegény /Plagányi/ Zsolti bá’ beszélte tele a fejemet, hogy muszáj folytassam, mert belőlem még komoly úszó lehet. Még mindig reménykedem, hátha…
- Mikor érezné azt, hogy komoly úszó lett?
- Ha nyernék olimpiát, világbajnokságot, meg ilyesmit. Akkor biztosan…
- Egyik napról a másikra lett az ország kedvence, lett híres, népszerű ember. Ebből mennyit lehet felfogni?
- Szerintem keveset, szavakba foglalni pedig még kevesebbet… Nem is tudom… Ugyanakkor az is igaz, hogy ehhez éppen egy hazai rendezésű vébé kellett. Ilyen felfokozott érdeklődés, figyelem, felfokozott közös vágy, hogy együtt örülhessünk. Ha például Amerikában úsztam volna ezt az eredményt, korántsem váltott volna ki hasonló érdeklődést, de az is igaz, hogy ilyen eredményre jelen pillanatban csak itthon voltam képes. Ezt a szurkolóknak is köszönhetem.
- Tényleg ennyit számít úszás közben, hogy a parton őrjöngenek?
- Úszás közben már nem. Legalábbis nekem nem. Nekem az adott óriási pluszt, amikor kivonultunk, és megcsapott, hogy14 ezer ember drukkol nekem. Hogy ennyien akarják a sikeremet. Ez hatalmas lelki többletet adott. A rajt után már csupán magamra figyeltem, meg arra a 7 másik emberre, akik ott csapkodták szintén a vizet. Arra koncentráltam, hogy úgy ússzak, ahogyan azt elterveztem, illetve elterveztük edzőmmel, Selmeczi Attilával. Ha megszeppenek, akkor alul maradok a teljesítményemnek, ha túlbuzgok, akkor kiúszom magamat az elején.
- Mindig magabiztos?
- Nagyjából. Ami az uszodát illeti… Egyébként időnként elbizonytalanodok. Társaságban például nem én vagyok a középpont. Inkább csak ülök, hallgatok, és csodálom, hogy másoknak milyen jó dumájuk van.
- Irigyli őket?
- Nem! Ez így nekem nagyon jó. Hálás közönség vagyok.
- Hogyan kezdett el úszni?
- Már nem emlékszem rá pontosan. Kicsi voltam, és édesanyám kérdezte, hogy szeretnék-e megtanulni úszni? Miért ne szerettem volna, hiszen azt sem tudtam, hogy mi az? Azóta már vannak fogalmaim róla. Aztán mondták, hogy jó a vízfekvésem, meg kéne próbáljam versenyszerűen. Persze, hogy fogalmam sem volt, hogy mi az a vízfekvés, de én erre is nagyon büszke voltam! Ezután sokáig édesanyám vitt buszon minden edzésre lakhelyünkről, Tárnokról, az érdi uszodába. Ápolónőként rengeteget dolgozott, mégis örömmel tette meg ezt miattam, ahogyan a családom mindenben maximálisan támogatott. Akkor is mellettem voltak, amikor hatalmas baromságokat csináltam.
- Volt ilyen?
- Hajaj! Szóval ezek lehettek az indíttatásaim, meg az, hogy jó brancs volt együtt ott az uszodában.
- Mikor érezte azt, hogy „húha, én tehetséges vagyok!”
- Két éve. Szinte szó szerint ez fogalmazódott meg bennem, amikor Tbilisziben a 100 méteres pillangón 2 másodperccel javítottam meg Biczó Bence rekordját. Addig nem gondoltam, hogy ilyen jól is úszhatok. Meg is szeppentem egy kicsit. Hogy van ez? Nehezen tudtam hova tenni…
- Mi vonzotta Önt leginkább? A dicsőség, vagy az, hogy híres lesz, vagy az, hogy majd felnéznek Önre?
- A szenvedély… Hogy megtudjam, mire is lehetek képes. A híresség nem. Jól esik az érdeklődés, csak… csak éppen zavarba hoz. Vadidegen emberek beszélgetnek velem, kérdeznek az életemről, és nem tudom, hogy miket mondjak nekik. Én ennél sokkal zárkózottabb vagyok, semmint hogy adjak frappáns válaszokat.
- Sok barátja van?
- Persze, most lett sok…
- Akkor azt árulja még el Kristóf úr, hogy így, hogy híres lett, felkapott, népszerű, könnyebben megy a csajozás?
- Remélem. Most még erre várnom kell, mert fontos versenyek következnek, azokra kell koncentráljak, de utána feltétlenül letesztelem, és elmondom…
- … mert, ha igen, akkor én is elkezdek pillangózni…
- Ehhez magának nem kell pillangóznia! Szerintem egy ilyen ismert újságíró számára bármely más úszásnem is megfelelne!
- Élvezi, hogy a sport révén kicsit különleges életet él?
- Az átlagosat biztosan nem szeretném. Hétfőtől péntekig iskola, aztán a hétvégén bulik, ami belefér, pia… Aztán ugyanez elölről. Ebbe már nehezen tudnék belerázódni. Akkor inkább az állandó megméretés, kihívások…
- Élt már át nagy kudarcot?
- Még nem. Évek óta minden sikerül, folyamatosan fejlődök eredményekben.
- És nem-eredményekben?
- Most erről szól az életem.
- Tudja, hogy utána mi lesz?
- Fogalmam sincs. A mostani eszemmel úgy gondolom, hogy a sport világában szeretnék majd maradni, de ez még változhat.
- Milyen tanuló?
- Hármas-négyes. Ahhoz képest, amennyi energiát tudok erre fordítani, ezzel kifejezetten elégedett vagyok.
- Mondja, ilyen fergeteges sikerek közepette mennyire nehéz szerénynek maradnia?
- Nem. Ez még nem jelent problémát. Ilyennek születtem, eddig is így éltem, nem hinném, hogy bármikor is később elszállna az agyam. Persze tudom, formálódhat az ember a személyisége különböző impulzusok alatt.
- Ön merre szeretné?
- Én? Okvetlenül jó irányba. Szeretnék jobban átlátni helyzeteket, és megfontoltabban dönteni, beszélni…
- Ennél is??? Szinte minden szavát megrágja, mielőtt kimondja…
- Problémám van például a nyilatkozatokkal. Szeretném, ha flottabbul, szofisztikáltabban tudnék fogalmazni.
- Szerintem így is tökéletesen kifejezi magát…
- Az a baj, hogy sokszor kapom azon magamat, hogy megfelelésre törekszem. Nemcsak magamnak akarok megfelelni, hanem mindenki másnak is, miközben tudom, hogy ez lehetetlen.
- Boldog ember?
- Tulajdonképpen igen, azzal együtt, hogy időről-időre mást jelent számomra a boldogság. Néhány napja még a világbajnoki ezüstérem jelentette a boldogságot, ma pedig az, hogy a délelőtti kimerítő edzés után most egyáltalán levegőt kapok…
- Legközelebbi tervei?
- Szeretnék valahogy bevánszorogni a szobámba, és felugrani az utolsó indulófélben lévő ágyat…
(Nők Lapja, 2017/35)
