Holdfény BT.
Mester Zoltán
RIPORT Irgalmatlan zúgás van a kombájn pilótafülkéjében. A 17 éves, hatalmas sárga New Holland azonban rendületlenül teszi a dolgát, rója a köröket a búzatáblán, fel s alá. Mellettem a mezőgazdasági gép vezetője alig idősebb a kombájnál, jó két hete töltötte be csak a 18-at. Korát meghazudtolva nyugodt, vérprofi mozdulatokkal vezeti az üresen is tíz tonnás monstrumot. A Sajabó-család legfiatalabb tagját kísértük el aratni.
Magamból indultam ki, hogy majd valamilyen menőzés biztos lesz fiatal sofőröm részéről. Kicsit gyorsabban megyünk a szokottnál, élesebben vesszük be a kanyart. Ezzel szemben megértő beletörődéssel fogadta, hogy csatlakoztam hozzá. Mint mondja, itt nőtt fel a kombájnon, konkrétan ennek a New Hollandnak a vezetőfülkéjében. Neki a zaj megszokott, erre aludt apja mellett naphosszat azon a kis mitfahrer ülésen, ahol most én ülök.
Neki nem is volt kérdés, hogy amikor elég nagy lesz hozzá, vagyis eléri a lábával a gázpedált, vezetni is fogja a kombájnt. Pedig a fiatalabb Sajabó gyerek sok minden mással foglalkozhatna. Amikor nem arat, akkor focizik, most cserélt egy fővárosi NB1-es csapatot a PMFC-re. Sajabó Bogi végtelen meggyőződéssel mondja, hogy nincs annál nagyobb öröm neki a világon, mint aratni. És ahogy elnézem, el is kell hinnem ezt neki.
Hajlamosak vagyunk a magyar vidékről nagyon leegyszerűsített képet alkotni. Vagy túlgiccsezni, vagy elfordítani a fejünket. Esetleg lenézni. De leginkább elfelejteni. Megborzongani a pálinkától, elcsodálkozni, hogy mennyi légy van az istállók körül, meglepődni, hogy ma még vannak emberek, akik a földből élnek. Pedig, ahogy Bogi is megjegyzi, „ha a paraszt nem dolgozik, a városi éhezik”. (A közmondás kissé plasztikusabb változata a Ha nem szarik a paraszt, nem eszik az úr.)
Az elmúlt évtizedekben nemcsak sikerült magára hagyni, szisztematikusan megfojtani a magyar kis- és középgazdálkodókat, helyüket elfoglalta a modernkori latifundiumokon terpeszkedő földesúrréteg, aminek családtagjai X5-ökből meg Q7-ekből licitálnak a földekre erőből, hogy aztán megműveltessék, felvegyék a földalapú támogatást. Bizonyos befektetés fölött biztos a hasznon. Sikerült a pénz szagát követve újraosztani a földeken, meghazudtolni és elsüllyeszteni az egyetlen valamire való szakpolitikust, aki elkötelezett pártemberből lett az eszét és szívét követve a felelős mezőgazdaság magányos szószólója, aki fel merte emelni a hangját a parasztoligarchák ellen.
Persze a felelősség közös, régebben elindult már ez a folyamat.
Sajabó Csaba azon kevés kis- és középgazdálkodók egyike, akik kemény munkával, a mezőgazdaságból élnek meg - alanyi jogon. Ez azért nem ment magától, szükség volt sok tényező összecsengésére: kellett a helybe születés, kellett hogy belenőjön a mezőgazdaságba, kellett a vállalkozó szellem, némi pénzügyi kockázatvállalás, a tapasztalat, a tanulmányok, meg némi tőkealapozás mezőgazdasági gépek értékesítéséből. És a tenni akarás. De ezek azok a dolgok, amelyek így együtt nincsenek meg vagy nem adottak az átlagos vidéken élő számára.
Sajabó Csaba ma egy nem mikro, nem kézműves, de önfenntartó és működő gazdaságot vezet, amiből tisztességgel megél: másfélszáz, részben bérelt hektárról arat búzát, kukoricát, szóját és napraforgót. Van háromszáz tyúkja, amelyik a saját maga által megtermelt takarmányt eszi. Két-három tucat hízásra nevelt disznó tart, zöldséges kert és az üvegház pedig szülői örökség. Amikor az első földjét kibérelte egy rokonától jó húsz évvel ezelőtt, biztosra ment: megtekintéskor észrevette, hogy kilóg egy papír ötvenforintos a göröngyök közül. Jelnek vette, hogy ha már aratás előtt pénz fordul ki a földből, akkor ezt ki kell bérelnie. Utána mindig előre ment, ami pénzt megkeresett, visszaforgatta, fejlesztett valamit, mint mondja, „itt csak előremenekülni lehet”.
Két lánya közül az idősebb Pécsre jár egyetemre, biológia és földrajz szakos tanárnak készül. A kisebbik, a földhöz valahogy természeténél fogva jobban ragaszkodó Bogi viszont nemcsak belenőtt, nagyon tudatosan is készül arra, hogy apja mellett részt vegyen a gazdaság irányításában, és a föld megművelésében. Szó szerint. Mint fentebb írtuk, amióta a lába eléri a pedált, azóta figyel, tanul, átvesz és tapasztal. Érettségi után pedig a Kaposvári Egyetem mezőgazdasági karára készül.
Amúgy Bogi ugyanolyan fiatal, életerős csaj, mint a korosztályában bárki. IPhone-ja van, és amikor begurul a családi ház udvarára apja pickupjával, némileg zavarban van bemutatkozáskor. De kábé ennyi, utána már mintha ott se lennék, s mikor apja kérdezi, hogy ugyan miért nem vette fel a telefont este, amikor hívta, a beszélgetés bárki apa-lánya között történhetne.
- Kétszer is kerestelek.
- Én nem láttam apa.
- Pedig hívtalak, nézd meg, itt van a híváslista.
- Hát akkor sem láttam, most mit mondjak. Mondjuk a Samsung az nem iPhone.
Reggel hét óra van, már most rohadt meleg, erősen süt le a júliusi nap a határmentén. Az udvaron sorakozó gépek, lábunk alatt a beton pedig csak ontja magából az egész héten felszívott forróságot, a rengeteg fém visszaveri a hőt. Kezdődik a nap, a búza aratásának utolsó napja. Tegnap jól haladtak, így jó esély van arra, hogy holnap már nem kell feltölteni gázolajjal a gépeket, és kijár a jól megérdemelt pihenés. Ma viszont még nagyon ott kell lenni, hiába, hogy hatodik napja ugyanaz a rutin.
Aratás idején a műszak a gépek felkészítésével kezdődik az aznapi munkára. Itt nincs pit stop team, így mindenki a maga járművéért felel, traktoros a traktorjáért, kombájnos a kombájnjáért. „Nem is lehetne másként” – mondja Bogi. „A kombájnos nem tud traktort vezetni és fordítva. Vagy hát elvezetné, de jobb, ha mindenki azt csinálja, amihez ért.”
Bogi bevallása szerint ez a reggeli felkészülés legfárasztóbb rész számára, egyben a legutálatosabb is. „Az ember már nap elején a feje tetejéig dzsuvás lesz, ragad az olajtól és a gépzsírtól” – magyarázza, miközben a töltőpisztolyt tömködi meg a kékes zsírral. Apja közben elugrik az aznapi gázolaj adagért. Bogi rutinos mozdulatokkal bontja le a New Holland burkolatát, és tűnik el az ékszíjak és a fém alkatrészek erdejében. Mindent vastagon lep be a por, „amitől az ember fekete lesz estére”.
Közben befut az aznapi másik kombájnos, a „dzsondíres”, aki segít most az aratásban. Fontos, hogy időben elkészüljenek. Amíg a jó idő kitart. Csaba nincs itt, ő pedig alapból Bogihoz fordul, kérdezgeti a traktorokról, mennyivel is dolgoznak, hol van a másik kettő, mi a bajuk, kicsit hecceli is, a hangjában azonban érezhető a tisztelet és az elismerés. Bogi pedig szépen mindenre válaszol, feléről fogalmam sincsen, de továbbadja az apjától kapott ukázt is, hogy hol melyik búzát, a kopaszt vagy a szőröset kell aratni. (Később megmutatja, mi a két fajta között a különbség, de nem mondanám, hogy másnapra is meg tudnám különböztetni.) Azért itt sem mindennapos, hogy egy lány kombájnt vezet. Tegnap, amikor először találkoztak, a „dzsondíres” azt hitte viccelnek vele. Nap végére már csak elismerő bólogatásra késztette.
„Hol a Bogi? Szentséges lány ez” – mondja Jenő, Bogi nagyapja, miközben betolja a biciklijét az udvarra. A negyven évig sofőr férfi bejárta Kelet-Európát, elmondása szerint kommunista vezetőket vitt, mindig oda, ahova senki nem mert éppen menni. Meséli, így került a Vencel-térre, amikor 1968-ban Jan Palach felgyújtotta magát. Az időskorára vaksággal küzdő férfi (ne kérdezzék, én sem értettem a biciklit), sok mindent látott, de kombájnos lányt még nem. Persze, a TSZ-ben voltak asszonyok, mint mondja, de a gépek közelébe legalábbis itt a környéken nem engedték őket. „Lány létére kombájnt vezet”. De ez kicsit ilyen játékos dohogás, érződik hangján a büszkeség.
Az aratócsapaton belüli hierarchiát jól érzékelteti, hogy az aratókhoz idén csatlakozott Zsolt beceneve: „A Gyerek”. Két-három napja van a csapatban, így nagyjából a ranglétra aljáról indul, innen kell tiszteletet kivívnia és bizonyítania. Még Bogi is így szólítja, cinkeli, tanítja, pedig neki óvodatársa volt a fiatal férfi. „Youtube-on láttam már női kombájnost, de élőben soha. Meg nem mondtam volna, hogy olyan keményen dolgozik, mint egy férfi” – jegyzi meg Zsolti, aki az egyik traktorra van beosztva.
Nem nagy a csapat, de annak az öt-hat főnek a mozgását látva érezni, hogy mennyi szervezés, logisztika szükséges ahhoz, hogy gazdaságos legyen az aratás. Ketten a gépeket készítik fel, Csaba gázolajért ment, Éva néni reggelit készít és rendet rak, és így tovább. A jó idő szerencséje csak egy pici része az egésznek. De mindenre nem lehet felkészülni: az egyik traktor kerekein kilazult az összes csavar, „persze, mert az Attila dönget vele mindenhol”, azt meg kell húzni, de Bogi már intézi, Zsolt segít neki rászorítani, mert nincs annál rosszabb, hogy megakad a munka a föld közepén. A minimálisra kell csökkenteni a hiba lehetőségét.
Ilyenkor, főleg ha kulcsfontosságú elem esik ki, teljes a leállás. És az nem megy, hogy kijön valaki, és megszerel, kijavít, lecserél. A nagygépekhez szerelő nincs a közelben, a tulaj bütyköl, esetleg egy ezermester a faluból, vagy a lakatos, végső esetben az autószerelő tudja orvosolni a kisebb bajokat. Ha nagyobb gond van, Szentlőrincig kell menni, az ide hatvan km. Még rosszabb, ha egy alkatrésszel van a baj, mert senki nem tart készletet, és két-három nap, míg megérkezik a kívánt elem. Ilyenkor jobban megéri elmenni például a gyártó észak-magyarországi központjába.
Az aratás jórészt türelemjáték, a menete a következő: szerelés után a kombájnok kigurulnak a földre, és munkának látnak. Az előző esti búzát el kell vinni Siklósra, jó óra, míg megfordul a traktor. Harmincnál megtömött platóval nem igen mehetnek gyorsabban. Mire leadják a búzát és visszatérnek, az a jó, ha a kombájn „gyomra” pont addigra lesz tele. Akkor jön az ürítés, és így tovább. A lényeg az, hogy minél kevesebb időt álljanak a gépek, minél kevesebbet kelljen várni a többi munkásnak. Amíg áll a munka, addig csak a gázolaj fogy.
Merthogy a gázolaj fogy, mint állat. Csaba visszatér a pickuppal, van egy 5-6 hektós tartály hátul, ebből tankolják a gépeket. Tegnap az utolsó cseppig elfogyott minden, így most 300-350 liter simán belemegy.
„A vetőmagon nem tudunk spórolni, a szerelőn sem, a gázolaj az egyetlen, amin ésszerű tervezéssel, a földmunkák átszervezésével nagyon sok pénzt lehet megfogni” – magyarázza Csaba. Az élet nagyjából folyamatos előre menekülés, ami plusz összejön, azt új gépekbe fektetik. A modernebb eszközök kevesebbet fogyasztanak, vagy időt nyernek vele, esetleg munkaerőt. Amiből amúgy sincs sok a környéken, a napszámba dolgozók számát a közmunkaprogram apasztotta végleg el.
Amíg Bogi befejezi a felkészülést, mi átmegyünk egy közeli házba, régi lakóépület, most a család néhány száz csirkéje van itt. Ketreces nevelés, mint Csaba elmondja, mélyalmossal kezdett, de azt ilyen mértékben nem lehet gazdaságosan végezni szerinte. Akkor sem lehet a megfelelő áron eladni a tojást, a kereskedő nem hajlandó többet fizetni érte. Viszont a csirke a saját takarmányt eszi, tudja, hogy miből és honnan származik az eredmény. A tojás a környéken és éttermekben értékesíti közvetlenül, „mert ezt a mennyiséget még lehet kezelni, és jobban megéri, ha mi intézzük ezt is”. A tojás csak akkor ráfizetős, amikor lecserélik a tojókat, ilyenkor ugyanis a környéken húsnak eladott állatok még néhány hétig tojnak, s senki nem vesz tojást.
Mivel korábban több betörés és rablás történt, amelyekre az elkövetők tettenérése és elfogása sem volt gyógyír, Csaba egy biztonsági szolgálatnál azonnal riasztó rendszert szereltetett fel. Az utolsó csepp a pohárban több zsák francia vetőmag meglovasítása volt. Viszont azóta nincs betörés, csak próbálkozás, néhányszor bedobnak egy-egy faágat, működik-e a rendszer. A cég járőrei, akik szolgálaton kívüli rendőrök, negyed órán belül a helyszínen vannak, ugyan a riasztó óta nem kellett „üzembe” helyezniük magukat.
A csirkézés fontos pillére a gazdaságnak. A tojásokat szalmonella ellen is kezelik, fertőtlenítik, így tudnak konyhakészen szállítani az éttermeknek. Zöldséget is savanyítanak, megszerezték rá a szükséges engedélyeket. Önmagukban nem lenne elegendő, de így egy fontos lába a családi gazdálkodásnak.
Etetés után visszasétálunk a házhoz, Csabát közben arról kérdezem, hányan vannak olyan gazdálkodók mint ő. Nem nagyon akar válaszolni, ezért tágítjuk a kört, belevesszük az Ormánságot és a Dunáig fekvő területeket. Így összejön tucatnyi gazda, aki nem nagycég, és többnyire a földből él meg. Meglátása szerint egyébként semmi más nem kellene, mint tisztességes fizetés az embereknek: akkor nagyon hamar felzárkóznánk az Európai Uniós szintre.
„A baj az általános bizalmatlanság. Hála a TSZ-eknek, itt mindenki irigykedik a másikra és egyszerre tart is tőle” – fejtegeti Csaba. „Németországban ez remekül megy, hiszen minek vegyek meg egy sok tízmilliós gépet magamnak, ha évente egy dologra használom csak? Ott összefognak a gazdák, közösen vásárolnak gépet, és mindig az használja, akinek szüksége van rá. Az érdek és a cél ugyanis közös”.
Említett New Holland például közös tulajdon, ha ma végeznek a saját területtel, utána vonulnak majd át a társtulajdonoshoz aratni Gordisa mellé. Az összedolgozás nem egyedülálló, például gyakran a lakatos munkáját is így fizetik ki: neki szintén van némi földje, és bérelni kombájnost súlyos százezreket jelentene.
Közben visszaérünk, Éva néni, aki a házban segít fejenként kábé tíz tojásból készít rántottát. El is kerülte a figyelmemet, amikor Csaba kérdezte Bogitól még korábban, hogy „parasztreggeli akkor jó lesz?”. Na most ez rengeteg tojást, hagymát, stifoldert jelent. Nagyjából a feléig jutok el, erőt onnan merítek, hogy Boginak mintha meg se kottyanna.
Reggeli közben megtervezik a napot, befut az időjárás jelentés is, estére jeget mondanak, sietni kell. Meg Siklóson is ma fogadják utoljára a búzát, utána más növényre állnak rá egy hétig. Szóval először a kopaszt aratjuk, utána megyünk rá a szőrősre, de külön kell szedni a kopaszból a vetőmagnak valót.
A dzsondíres korábban kivonult már a földre, a traktorosok Siklósnál járnak már, közben mi a kertek alatt közeledünk. „Már minden nap jártam ki mérni a vizet a búzában, nem győztem kivárni, hogy elkezdjünk végre aratni” – meséli Bogi, aki egészen feloldódik a vezetőfülkében. Nem hiába, második otthona. Öt-hat évesen már traktort vezetett, kombájnt meg 4-5 éve.
A motor bőg, a remegés csontig hatol. Nem is kell elképzelni, hogy milyen lehet légkondi nélkül negyven fokban, az akváriumszerű pilótafülkében, így is kegyetlenül süt a nap.
A vezetés amúgy iszonyat koncentrációt igényel, figyelni kell, hogy ne tarolj le valamit, ne legyen baleset, emelgetni és süllyeszteni kell a motollát és az asztalt, kerülgetni a gödröket, akadályokat. Mikor arról kérdezem, hogy mi a kedvence, egyből rávágja: a kukorica. „Nem annyira megterhelő, könnyebb is aratni, de az is az oka, hogy azon tanultam aratni.”
Osztálytársai közül kevesen tudják, hogy amíg ők mondjuk nyaralnak, Bogi egy többtonnás (saját becézése szerint) sárga szörnyetegen hajt a táblákon. Nem igazán posztol ilyen képeket az insta-fiókjára. Megjegyzem neki, hogy pedig szerintem iszonyat menő, de erre válaszul csak fintorog. Leginkább csúfolódás volt eddig az eredménye, kevés bizalmi barátja van, aki tudja, hogy milyen keményen dolgozik. Mintha több becsülete lenne a strandon kasszázni, vagy a fagyizóban pultozni.
Bogi talán leginkább felelősségérzetben különbözik a korosztályától, akkor kapcsol ki, amikor itt van az ideje. Másként nem is lehetne, hiszen nagyon könnyen csúnya balesetek történhetnének.
„A múltkor apát a rendőrök már úgy állították meg, hogy a maga lánya vezet kombájnt?” – meséli. „De tegnap engem egy egész kisbusznyi rendőr igazoltatott. Nagyon rendesek voltak, bár nem hitték el, hogy megvan a jogsim.”
Persze minden papír rendben van, miközben zötykölődünk, megnézem magamnak én is. A New Holland 17 évével veteránnak számít, Bogiból kihúzom, inkább öregúrként, mint öreg néniként gondol rá. Zakatol, az elektronika időnként besípol, ő már egy pisszenésből tudja, hogy mi a baj és mivel, hova kell nyúlni, min kell igazítani és állítani. Ez nagyon fontos, mert a kombájnok hajlamosak kigyulladni.
Az első táblán értem meg, miért mondta korábban Csaba, hogy itt „a hét-nyolc aranykoronás földeken nagyon oda kell tenned magad, hogy termés legyen. Itt nem az van, mint máshol, hogy hugyozik egyet a béka, és máris jön a termés”. A táblában jókora lyukak vannak, ahol a talajvíz feljött, és a belvíz elmosott mindent. A kár súlyos mértékben forintosítható, de ez ellen sajnos nem tudnak hatékonyan küzdeni.
A nyár be van osztva rendesen. A búza után jön a kukorica, a szója, a napraforgó és néha a mák is. Takarmánynak és vetőmagnak, saját használatra vagy eladásra. Közben a focira terelődik a téma, mint kiderül, minden csak szervezés kérdése, hogy fér bele az NB1 az ember életébe. Élvezte, hogy minden poszton játszhat, mindkét lábát használja, de azért általában jobb szélső támadó volt. Részben egy sérülés, részben személyes okok miatt igazolt most át a PMFC-be, de fennmaradó energiából közben a futsalos csapattal is behúztak egy bajnokságot.
Egyre végzünk a hat hektárral, várjuk a tűző napon a traktorosokat, hogy visszatérjenek Siklósról. Lassú döcögés a házhoz, ahol Bogi leakasztja az asztalt, felkészül a délutáni műszakra. Bent elkészül az ebéd, rövid pihenő az irgalmatlan hőségben, bodzaszörp, víz, pulykapörkölt, kovászos uborka.
- Este meddig voltatok?
- Nem sokáig.
- Még megittuk a sört.
- Én tízkor mentem el.
- Akkor mi fél tizenegyig.
Megvitatják az aznapot, meg mi lesz még délután. Milyen idő lesz aznap.
- Le kell takarni a búzát ponyvával.
- Nem lesz eső Csaba.
- Jeget mondtak mára.
- Nem ide, hol van az még.
- Azért csak takarjátok le, nem kerül semmibe.
Jenő bácsi tálal, hiába fürkészem, mintha tényleg nem látna, csak az évek rutinszerű mozdulatai irányítanák a kezét a megfelelő helyre. Mindenki vörös, a bőr gyűrődéseinél fekete csíkokba gyűlik az izzadtság által összegyűjtött por. Hiába a zárt fülke, amint kinyitod az ajtót a gépeken, betódul a koromszerű, aprószemű por. Mindenki fáradt, a learatott mennyiséget latolgatják, és örülnek, hogy rendben ment minden. Sem természeti, sem műszaki kár nincsen, és a kombájn elé sem dobtak farönköt a „jóakarók”. A mozdulatok lassúak, de kiszámítottak, feleslegesen senki nem erőlteti meg magát. A nap fele telt eddig el.
Csak a legyek döngenek fáradhatatlanul. Néhány kismacska tekintget kifele a szőlő levele alól. A levegő meg, megremeg, a disznóól felől pisszenés sem hallatszik, a kéttucat állat szorosan egymáshoz simulva fekszik a rekkenő hőségben.
Aztán Csaba a térdére csap, egyszerre mindenki megélénkül, elpakolunk, egy erős kávé még útravalóul, „Bogi, mutasd a dzsondíresnek az utat Gordisára”, „a Gyerek elindult már, hova siet, azt se tudja, hova kell állnia”, úgyhogy lassan én is elköszönök az aratóktól. Megkérdezem Bogit, hogy ha átvonultak Gordisára, meddig megy majd a munka.
„Ez mindig sokáig tart, általában késő éjszakáig. De úgy ki vagyunk világítva, mint a karácsonyfa” – válaszolja. „Ezért vagyunk mi a Holdfény Bt.”