Kurucz Ádám Interjú

“NEHÉZ OLYAN ZENÉT ÍRNI, AMI MINDENKINEK MEGFELEL.” - INTERJÚ KURUCZ ÁDÁMMAL, AZ ECHONALD SZÓLÓGITÁROSÁVAL

Ádámot úgy ismertem meg, mint egy elvetemült rockzenész. Többször beszélgettünk már és egyre inkább érett bennem az elhatározás, hogy érdemes lenne vele egy interjú keretében is leülni és mélyebben belemenni abba, hogy ő mit és hogy gondol a zenéről, hogy kezdődött nála a zene szeretete.Klasszikus zenei képzettsége alapján érdekelt, hogy mégis hogy keveredett a rockzenei berkekbe. Tanár-emberként ráadásul mind a tanítvány, mind a tanár oldaláról látja a mai zene oktatást, a zenei életet. Egy rendhagyó interjú következik, hisz nem kizárólag a rockzenéről esett szó, de nekem nagy élmény volt megcsinálni. Remélem nektek is legalább olyan élmény lesz olvasni.

Rockbook: Hogy keveredtél a zenéhez? Hogy kezdtél el zenével foglalkozni?

Kurucz Ádám: Már egészen kisgyermek-korom óta szerves része az életemnek a zene. Már az oviban is olyan óvónénijeim voltak, akik mindig zenére tanítottak, akikkel nagyon sok zenés játékot játszottunk. Rengeteg népdalt tanultam, mire iskolába kerültem Ezért az iskolai énekórák nekem halál unalmasak voltak a suliban, mert az összes népdalt, gyermekdalt már ismertem az oviból. Emiatt mindig én voltam, aki a legnagyobb hangon énekelt. Meg természetesen a szüleim is nagy hatással voltak arra, hogy a zene az életem része lett. Állandóan szólt otthon valamilyen lemez vagy kazetta. Mikor látták, hogy fogékony vagyok rá, az ovi alatt beírattak az úgynevezett Zenevárba, ami egy fajta előkészítő volt a zeneiskolába. Az akkori igazgatónő, akit mind a mai napig nagyon tisztelek és hatalmas mosollyal köszöntjük egymást, amikor összefutunk Gödöllőn (Ádám ott élt, nőtt fel – a szerk.), volt a tanárom és olyan alapokat adott nekem a zeneszeretetben, amiért egy életre hálás leszek neki. Zenés játékos foglalkozások voltak, olyan, mint az oviban, csak zeneileg sokkal intenzívebb formában. Nagyon szerettem azt az időszakot, mindig hatalmas mosollyal az arcomon mentem, még akkor is, ha odakint rettenet idő volt. Ez volt az szerintem, ami igazán megalapozta a zene iránti szeretetem és elkötelezettségem.

Rockbook: Akkor mindenképpen kellett az, hogy ilyen pozitív tapasztalataid voltak a zenével kapcsolatban? Hála az akkori tanáraidnak, nem elvették, hanem meghozták a kedved a zenetanuláshoz?

Ádám: Igen. Nagyon nagy szükség van arra, hogy az ember, főleg egy gyermek olyan ingereket kapjon a külvilágtól, a környezetétől, hogy természetes legyen az, hogy szeresse a zenét. Az emberben alapvetően van egy természetes evolúciós reflex, hogy az élete szerves része a zene. Hisz már a sámánisztikus időben is mindig is olyan szerves része volt az emberek életének, egyfajta törzsi dolog, ami tudat alatt még mindig él, és emiatt teljesen természetes dolog, hogy az ember a zenével szimbiózisban él. A zene van az emberért és az ember a zenéért. Nekem ez pl sosem volt kérdés, hogy ez így működik. Persze ez nagyon tanárfüggő is, hisz nagyon fontos az, hogy egy tanár miként prezentálja, hogyan mutatja be a zenét egy gyerkőcnek. Emiatt is van az, hogy mint tanárembert, nagyon nagy felelősség nyomja a vállamat minden egyes új gyereknél, aki elsős gitárosként hozzám kerül.

Rockbook: Említetted, hogy a szüleidnek is nagy szerepe volt abban, hogy a zene az életed része lett. Mivel voltak segítségedre?

Ádám: Igazából ere ők tudnának a legpontosabban válaszolni. Valahogy erről sosem beszélgettem velük mélyebben, ami most így belegondolva, zenészként elég nagy hiba részemről Sosem kérdeztem meg tőlük, hogy egészen pontosan mi vette rá őket arra, hogy engem a zene felé tereljenek. Édesanyámmal kapcsolatban az mindenképp elmondható, hogy ő nagyon-nagyon szerette a rockzenét, a dallamos, melodikus muzsikákat illetve a klasszikus zenét is. A fiatalkorában az akkori rendszer miatt csak korlátozottan jutott hozzá az őt érdeklő zenékhez, de hála a barátainak, akik mindenféle kazettával, lemezzel ellátták őt, szépen szélesedett a látóköre. Ő már akkor elhatározta, hogy ha neki gyereke lesz, az a zenével fog foglalkozni. Persze nem rám erőltette az akaratát, még mielőtt valaki ezt gondolná, hanem finoman terelgetett abba az irányba, hogy én magam kezdjek el érdeklődni a zenélés iránt. Édesapám gyerekkorában hegedült, nagyon szerette, de sajnos nála még inkább megvolt a rendszer vasmarka, így ő annak idején nem folytathatta a zenei tanulmányait, mert olyan szakmát kellett választania, amiből a családot el tudta tartani. Ezért elvégzett egy közlekedésgépészeti szakközépiskolát. Ezt ő akkor nagyon nagy csalódásnak érte meg és emiatt benne is benne volt, hogy a majdani gyermekének minden lehetőséget megad arra, hogy zenével foglalkozhasson, ha szeretne. A hegedülésről egy életre le kellett mondania, viszont a 80-as években elkezdett diszkózni. Az ORI-ban (Országos Rendezőiroda – a szerk.) levizsgázott, mint hivatásos DJ. Sikerült ezt neki olyan szintre felfejlesztenie, hogy ő volt Gödöllő első számú diszkósa. Nem csak Gödöllőről, hanem a környékbeli városokból is jártak át a bulijaira. A nyolcvanas évek vége felé a neve bekerült a Dj Biblia című évkönyvbe is. Minden hétvégén teltházas bulijai voltak. Édesanyámmal is így ismerkedtek meg, édesapám egyik buliján. Így nálunk is mindennapos volt, hogy otthon a rockzene mellett C.C. Catch, Alphaville és az akkori nagyok szóltak. A család miatt ezt is sajnos abba kellett hagynia, de mind a mai napig, ha szóba kerül a téma, nekem példaértékű az a lelkesedés, ahogy erről tud beszélni. Szerencsére az élet úgy hozta, hogy a 60-ik születésnapjára meg tudtuk lepni azzal, hogy újra lemezpult mögé állhatott, amit azóta is évenként-kétévenként megismétel, ugyanolyan sikerrel, mint anno. Édesapám azzal adott hátteret a zenéhez való viszonyomnak, ahogy láttam őt beszélni a zenéről, a zenélésről. Az, ahogy láttam őt átszellemülni, amikor a dj pult mögé állt és a kezébe vette a mikrofont,hogy az az ember, aki a hétköznapi életben egy kiegyensúlyozott, szeretni való papamaci hogy megváltozik és minden a zenéről szól akkor nála és hogy olyankor ő van a közönségért. Ezt igyekeztem átvenni tőle. Amikor felállok a színpadra én is kicsit megőrülök, olyankor élem ki magam igazán, pedig a hétköznapi életben egy kiegyensúlyozott, visszafogott ember vagyok.

Rockbook: A szüleid részéről akkor nem volt semmiféle ellenérzés, amikor elkezdtél a zenével foglalkozni. Nem volt az, hogy „Fiam a zenélésből nem lehet megélni, keress egy rendes szakmát!” ?

Ádám: Semmi, egyáltalán nem volt ilyen. Meg sem fordult a fejükben, hogy ilyet mondjanak. Édesanyámtól kérdeztem gyerekként, hogy nekem miért kell zenét tanulni. Mikor elkezdtem, a dob vagy a gitár volt, ami tetszett. Anyukám közölte, hogy gitár. Kiderült, hogy a dob az ugye eléggé macerás egy dolog, nagy és nehéz cucc, plusz egy panellakásban nem épp szomszédbarát hangszer. Na meg anyukám jobban preferálta a gitárt, a mai napig tisztán emlékszem a szavaira: „Annak idején, mikor a gimnáziummal táborban voltunk, mindig voltak hosszú hajú gitárosok, akik kiültek a tábortűz köré, gitároztak, mi énekeltünk és annyira szexik voltak.” Na nekem itt meg is ragadt a sztori, amikor közölte,hogy a gitáros pasik mennyire népszerűek a lányoknál, nekem eldőlt, hogy akkor én is gitározni fogok. :D A gitár egyenértékűvé vált számomra a csajok, hírnév álmokkal. Persze ez még nagyon az elején, nagyon gyermekkorban volt. Később aztán, minél jobban elmélyedtem benne, megmutatta egy teljesen más oldalát a zene, ami miatt nem volt kérdés, hogy a további tanulmányaimban is ezen a területen maradok.

Rockbook: Hány évesen kezdtél el gitározni?

Ádám: Húbammeg :D Ebbe belekérdeztél, mert pontosan nem emlékszem. Elő is veszem az ellenőrzőimet, mert nekem is volt ám olyanom :D Azért van ez a bizonytalanság, mert édesanyám és én is másképp emlékeztünk, hogy mikor kezdtem és össze is vesztünk. Behoztam direkt Gödöllőről az ellenőrzőimet, mert a tanítványaim nem hitték el, hogy én is tanultam ugyanazokat a dalokat, amiket tanítok nekik. Meg kellett mutatnom nekik, hogy én is játszottam a csipicsip csókát, meg a süss fel napot. Na szóval, visszatérve kérdésedre, 1999-ben kezdtem gitározni.

Rockbook: Általában azt mondják, hogy azoknak, aki egy területtel elmélyültebben foglalkoznak, mint egy átlagember, pl. sportolók, zenészek, rengeteg lemondással jár gyermekkorban az, hogy gyakorolniuk, edzeniük kell, míg a többi gyerek kint focizik, bunkert épít, játszik. Te hogy élted ezt meg?

Ádám: Utáltam focizni :D Bár kapus szerettem lenni.Igazából nem vettem észre, hogy nekem sok mindenről le kellett volna mondanom. Édesanyámék a gitáróráimat szerencsére mindig úgy szervezték, hogy azok a tanórák után nem sokkal legyenek. Akkoriban még ugye nem kettőig, háromig kellett iskolában ülni, hanem dél körül szinte mindig végeztünk. Így hazamentem ebédelni, majd egy - fél kettő fele mentem a zenesuliba. Utána meg ott volt még az egész délutánom. Így jutott idő mindenre. Sportoltam is, karatéztam meg úsztam, tehát nem éreztem és nem érzem azt, hogy valamiről le kellett mondanom, vagy kimaradt volna az életemből. Persze ehhez az is kellett, hogy akkoriban csak a gitáróra volt nekem heti kétszer fél órában és nem volt szolfézs meg egyebek, amik a mai gyerekeknek vannak, ha hangszeren akarnak tanulni. Persze nálam a zene, a gitár szeretete is azt erősítette, hogy nem éltem meg lemondásként, ha nekem gyakorolnom kellett. Sőt. Édesanyám nem egyszer úgy jött be este 11-kor a szobámba, hogy Ádám most már tedd le azt a gitárt és feküdj le, mert reggel iskola.

Rockbook: Az, hogy a szüleidnek hála és hogy ilyen simán tudtad venni azt a dolgot, hogy van egy olyan plusz dolog az életedben, amit tanulni kell, amire időt kell szánnod a mindennapjaidban, az automatikusan hozta magával azt, hogy általános iskola után is marad a zenélés és a középiskola után majd főiskolán, egyetemen is a zenével foglalkozz?

Ádám: Nem. Vannak az ember életében csúcs és mélypontok. Nekem gyerekként a gitár volt az egyik legmélyebb. Van egy nagyon jó mechanikus képességem, hogy minden darabot képes voltam néhány eljátszás után fejből simán eljátszani. Nekem ez is rátett arra, hogy jól menjen a dolog. Aztán ahogy fokozódott az anyagok nehézsége, ahogy egyre nehezebbek lettek a darabok, úgy kezdtem egyre jobban érezni én is a felelősség súlyát, hogy most itt bizony úgy kell már gyakorolni, ahogy mondják, és ez bizony nem igen ment. Hisz egy gyereket arra a legnehezebb rávenni, hogy a te látásmódod szerint próbáljon gondolkozni az adott darabbal kapcsolatban. Nekem ugyanúgy nem jutott el az agyamig, hogy hogyan és miként gyakoroljam az adott darabokat. Ádámka hazament és elkezdte darálni, ha eszembe jutott, hogy mit is mondott a tanár, akkor jött, hogy ja, nem emlékszem, de sebaj, daráltam tovább. A következő órán aztán persze jött a lecseszés, hogy Ádám, miért nem úgy gyakoroltad? Hát mert elfelejtettem. Persze az ellenőrzőmben mindig ott volt, hogy mit kell csinálni, csak hát azt elő kellett volna venni és rendesen elolvasni. De volt egy pont, erre tisztán emlékszem, ötödikes vagy hatodikos lehettem. Rohadtul nem akartam egy darabot gyakorolni, már odáig fajult a dolog, hogy Anyummal összevesztem, hogy nekem ezt mi a francnak kell csinálni? Ez pont egy gitáróra előtt volt. Lett volna két órám gyakorolni még, de akkor bizony szembesülnöm kellett vele, hogy 2 órás gyakorlással nem lehet csodát tenni , ha eltte egy hétig kézbe sem vettem a hangszert. Édesanyám akkor közölte velem, hogy rendben, akkor most menj el a tanárodhoz és közöld vele, hogy te ezt az egészet abbahagyod. Erről a sztoriról egyébként a tanárom mind a mai napig nem tud elvileg, mert én nem beszéltem vele erről végül. Sírva indultam el az órára, mert kiborultam, mérges voltam és felszívtam magam, hogy akkor én most abbahagyom a gitározást, mert ez nekem nem kell, felesleges. Kb 10 perces út volt otthonról a zeneiskola, és az alatt az idő alatt át tudtam ezt gondolni és mire a zeneiskolába értem, megfordult velem a világ. Az órára már úgy mentem be, hogy leültem bokor arccal, (mindig vidáman, poénkodva, viccet mesélve mentem korábban órára) és elkezdtük csinálni. Az alatt az út alatt beláttam, hogy én voltam a disznó, én nem foglalkoztam a dologgal annyit és úgy, ahogy kellett volna, lusta voltam. Beismertem a tanárnak, nem kaptam szidást, hanem leültünk és megnéztük újra a feladatot. Aztán körülbelül egy évvel később, már hetedikesként jött a kérdés, hogy akkor most hogyan tovább, jött a továbbtanulási mizéria és akkor kaptam a kérdést, hogy Ádám, nem szeretnél zeneművészeti konzervatóriumba menni? Korábban nem is hallottam erről, hogy ilyen is van. A másik fogós kérdés az az volt, hogy ez a suli Pesten van. Ami azt jelentette, hogy fel kell költöznöm, nem leszek a családom mellett. Anyumról tudni kell, hogy ő szereti a fiait maga mellett tudni biztonságban. Na, nem rossz értelemben, hanem neki úgy kerek a világ, ha megvan az a tudat, hogy a fiai ott vannak a másik szobában. Ha az ajtajuk előtt elmenve tudja, hogy ugyan csukva az ajtó, és a gyerek a számítógép, lecke, gitár előtt ül is, de otthon van. De akkor ott eldőlt, hogy ez lesz az én utam, így beköltöztem Pestre a nagyszüleimhez és elkezdtem a konzit.

Rockbook: Édesanyádnak volt ellenvetése?

Ádám: Nem, szemtől szemben soha nem mondta vagy éreztette velem, hogy neki ez mennyire nehéz. Ezt csak a mai fejemmel tudom már, hogy neki ott akkor, az élete, a stabilitása felborult. Hogy milyen iszonyatosan nagy vívódásokon kellett keresztül mennie, hogy minden egyes alkalommal, amikor hétvégére hazamentem, miért ölelt magához olyan nagyon, hogy amikor vasárnap este kikísért a buszhoz és miután elindultam, ő sírva tette meg azt a kb 5 perces utat hazáig, de addig tartotta magát, hogy ne lássam. Ugyanakkor tudta, hogy nem szabad engem visszatartania, mert nekem ez az utam. Az egészből talán azt bánom csak, hogy a családom mellett nem tudtam mindig ott lenni. Örültem volna, ha több időt tudok velük eltölteni, de szakmailag nem tudtam megtenni. Mert akkor ott, 16 évesen, minden kötelező volt, a próbák, az órák, a különfoglalkozások. Persze nyilván mindemellett rengeteg jó élményt is kaptam attól az időszaktól. És a családomnak mindig is hálás leszek azért, hogy lehetővé tették nekem ezt.

Rockbook: A konzi után akkor automatikusan jött, hogy felsőoktatásban is a zenei pályán maradsz?

Ádám: Igen, ez már magával hozta. Először a Zeneakadémia volt az álom, már a zenesuliban volt róla szó, hogy ha nem vesznek fel a konziba, akkor is oda szeretnék menni. Aztán a konziban ez hol így, hol úgy volt. Szóba került a bécsi Zeneakadémia is, aztán visszatértem az itthoni Zeneakadémiához és végül ott is tanultam továb. 2014-től a Bécsi Vienna Konservatorium budapesti tagozatán tanultam és szereztem gitártanári diplomát. Jelenleg ugyanitt vagyok klasszikus gitár előadóművész szakos hallgató.

Rockbook: Hogy jött, menet közben, hogy nem az előadó-művészet irányban maradsz, hanem tanár leszel?

Ádám: Na, ez jó kérdés! Mindig előadóűvész akartam lenni, még akkor is, amikor a lámpaláztól olyan vibrato-im voltak, hogy külön nem is kellett figyelnem rá. Persze, ha nem voltam előtte lusta gyakorolni, akkor azért ez lényegesen tudott csökkeni. :D Amikor nagyon nehezedtek a darabok, dolgok a zeneakadémián és láttam hogy van baj, akkor elgondolkoztam ezen az egészen. Közben elkezdtem pszichológiát is tanulni. Mindig is gondjaim voltak a darabok tanulásával, így elkezdtem kutakodni, hogy pszichológiai szinten hogy is működik a tanulás folyamata. Hogyan jutottunk el onnan, hogy a hüllő kimászott a vízből, oda, hogy én leülök és megtanulok egy darabot és tökéletesen játszom. Le akartam vezetni a pszichológiai, szellemi és anatómiai folyamatokat, hogy ez az egész honnan hova jut el. Akkor ez az egész baromira elkezdett foglalkoztatni. Olyannyira, hogy a környezetemet is magamra haragítottam ezzel. Amúgy is lusta disznó voltam, gyakoroltam ugyan, de közel sem annyit és úgy, hogy azt kellett volna, és mindenkitől azt hallgattam, hogy „Ádám benned annyival több van, mint amit kiadsz és akkor ilyen szarokkal foglalkozol.” De valahogy nem érdekelt, mert nagyon megfogott ez az egész és annyira magamévá tettem ezt a pedagógiai pszichológia vonalat, hogy megtanultam, nem is, megértettem azt, hogy mit is akartak az én fejembe verni az elmúlt 10 év alatt. Milyen folyamatokkal, milyen tanulási mechanizmusokkal, milyen tanulási módszerekkel honnan hova lehet eljutni. Akkor volt az, hogy az olvasott cucc megelevenedett. Felnézel a könyvből, ránézel a hangszerre és jön a nabammeg pillanat. Na, akkor könyv becsuk, kézbe vesz a hangszer és tényleg működik. Akkor és ott (na meg persze jó pár, ebben a témában otthon levő ismerősökkel átbeszélgetett óra után) értettem meg, a pedagógiai hitvallásnak a miértjét és a hogyanját. Akkor vált nyilvánvalóvá, hogy ha ez engem ennyire megfogott, magával ragadott és átélve a másik, diák oldalt is, át tudom adni, akkor én jó tanár lennék. Innentől kezdve vált egyértelművé számomra, hogy végzettségemet tekintve hangszeres pedagógus lesz belőlem.

Rockbook: Eddig ugye kizárólag a klasszikus zenei pályádról beszélgettünk. azonban én úgy ismertelek meg téged, mint rockzenei gitárost. A klasszikus zenei képzettséggel hogy jött a rockzenei pálya?

Ádám: A klasszikus zenei irány az mindig is az életem fő pillére volt, van és lesz is. Hisz úgy érzem, jó helyen vagyok az életemben. Kevesen mondhatják el magukról, hogy a munkájuk a hobbijuk és a hobbijuk a munkájuk. Én szerencsére igen, azzal foglalkozom, amit szeretek. A könnyűzene igazából a konziban került képbe. Nyilván hallgattam más zenei stílust is, de a klasszikus zene volt a szemellenzőm. A suliban aztán volt egy baráti társaságom, akik igazi rockerfazonok voltak. Kérdezték, hogy miket hallgatok, akkoriban Tankcsapda, Edda, Iron Maiden, Metallica voltak, amik mentek nálam, de sosem tudatosan döntöttem egyik vagy másik mellett. Ez a társaság aztán megmutatta az ő zenei világát, soka gitároztak elektromos gitáron, ami akkor nekem is megtetszett. Előtte élőben nem sokat láttam ilyen hangszert, annyira el voltam a magam kis klasszikus világában, nem is érdekelt. Az ismerősöknél aztán egyre többször láttam elektromos gitárt és jött az a pillanat, hogy na, akkor nekem most kell egy ilyen. Játszani persze nem tudtam még rajta. Elkezdtem gyűjtögetni, félretenni a pénzt, hogy tudjak majd egyet venni. Addig az Offspring, Sum41, Blink 182, Metallica számokat klasszikus gitáron tanultam meg lejátszani. Közben nézegettem a hangszereket, mindig is egy Epiphone Les Paul Custom szériás gitár volt az álmom. Mikor összegyűlt elég pénzem, 17 évesen kimentünk Bécsbe, ahol sikerült egy limitált kiadású Epiphone hangszert 100.000 Ft-nak megfelelő euroért venni és azzal kezdődött ez a szerelem.

Rockbook: Volt is utána zenekar, amiben játszottál?

Ádám: Volt bizony. Pont a gitárom megvásárlása utáni tanévben alapítottuk meg egy iskolatársammal az első közös zenekarunkat, majd toboroztunk tagokat is. Guns&Roses, Metallica, Iron Maiden dalokat kezdtünk eleinte játszani. 2007 decemberében volt az első koncertünk, ami katasztrofálisan sikerült :D Hamis volt az énekesünk, a basszusgitárosunk session volt, mert egyébként ő gitáros volt, és nem tanulta meg rendesen a dalokat. A két gitáros és a dobos tartotta valahogy a dolgokat egyben. A buli uán átgondoltuk ezt az egészet, átszerveztük a zenekart, a másik gitárosunk (én voltam ugye az egyik) lett az énekes és akkor nagyon megindultak a dolgok. Nagy sikereink voltak, saját dalokkal és feldolgozásokkal, rengeteg koncerten volt szerencsénk játszani. 3 év után sajnos azonban mindenki más irányba indult, így feloszlott a banda.

Rockbook: Ez volt a… melyik zenekar?

Ádám: A Black Wine nevű zenekar volt ez. Az amerikai heavy metalt (Zakk Wilde, Ozzy Osbourne vonal) vegyítettük a hard rockos vonulattal. Új köntöst adtunk a feldolgozásoknak, belevittük a saját stílusunkat, így nagyon szerettek minket

Rockbook: Akkor ott elkapott a gépszíj, hogy neked zenekarban kell játszanod?

Ádám: Nem tudom, hogy jött az, hogy nekem zenekarban kell játszanom. Hisz a zenekarozás az minden gitárosnak egy olyan dolog, hogy igazán ott tudja kamatoztatni a tudását. Egy szobában leülve azért ez nem az igazi Volt egy szünet sajnos az életemben, amikor nem volt zenekarom. Így amikor az első telefonhívás, ami jött, arra rögtön igent mondtam. Ez volt az első szimfónikus metál zenekar az életemben, a Dawnlight zenekar. Korábban soha nem hallottam Nightwish-t vagy Epicát, így volt baj, hisz nem ismertem annyira ezeket a zenéket. Viszont az, hogy elkezdtem ebben a vonulatban mozogni a zenei tudásomnak nagyon jót tett, szélesedett a látóköröm. Sajnos azzal a felállással nem mentek jól a dolgok, így a zenekar rövid időn belül feloszlott.

Rockbook: Utána merre tovább? Ott voltál, hogy zenekar kellene, szeretnék ebben a műfajban zenélni….

Ádám: Koncertek igazából azért voltak akkor is. Sessionként sok zenekarral léptem fel mind klasszikus, mind rockzenei vonalon. De hiányzott egy saját, fix zenekar. Később a Dawnlught újra alakult ugyan, de akkor már, mint session basszusgitáros kerültem be, a zenekar pedig azóta Sorronia néven fut a mai napig. Azóta is volt már rá példa, hogy session basszusgitárosként felléptem velük a gyönyörű kis baba kék, csillogós Cort 5 húros Action V gitárommal.:D De komolyabb formációk sajnos nem voltak a közelemben. Persze mindig voltak felkérések, de sajnos azok a bandák általában az első koncertjükig sem jutottak el. Kaptam felkérést a Cojonestől, egy Metallica-tribute bandától, de saját zenekart nem tudtam összehozni, ahol kamatoztatni tudtam volna a tudásomat. Sokféle emberi természet van, sok vezéregyéniség van, olyanok, akik nem engednek, és így azt mondtam inkább, hogy köszönöm nem. Ha nem tudunk közösen együtt működni, akkor nincs értelme a közös munkának. Pláne miután elkezdtem Dream Theatert hallgatni és nyitni a progmetál felé, akkor még kevesebb olyan embert találtam, akikkel megvolt a közös hang.

Rockbook: Jelenleg az Echonald zenekarban vagy, mint szóló gitáros. Velük hogy ismerkedtél meg, mióta dolgozol velük?

Ádám: Az ismeretség régebbre nyúlik vissza, mint mióta az Echonaldban zenélek. Márióval, a dobosunkkal mi már együtt játszottunk a Meteora nevű zenekarban, Janival pedik 2010 óta vagyunk jó barátok. Nekem ott feltűnt már, hogy Janinak milyen stabil keze van, szerintem ilyen egy igazi ritmusgitáros. Odateszi, úgy ahogy kell. Nem tanult zenét, de leül, megtanulja és olyan stabilan hozza, ahogy azt kevesen. Ezen kívül vannak ötletei is, jó ötletei, nekem nagyon szimpatikus volt, de az élet akkor elsodort minket egymástól. A Meteorában hozott minket újra össze. Ezzel a formációval lehúztam több, mint egy évet. Az Echonald pedig úgy jött a képbe, hogy a két csapatnak közös volt a próbaterme és nem egyszer volt, hogy összefutottunk a srácokkal próba előtt vagy után, volt lehetőségünk belehallgatni egymás zenéibe. Akkoriban volt, hogy a korábbi szólógitárosukkal elváltak útjaik, és ez hozta magával, hogy elkezdtünk az Echos srácokkal beszélgetni arról, hogy nekik akkor most mi a hogyan tovább. Volt akkor lekötve két bulijuk, ami nagyon közel volt és megkérdezték, hogy be tudnék-e ugrani session gitárosként. Igent mondtam, az első bulit megcsináltuk, utána a következőre már, mint állandó gitáros mentem. Ez volt 2015 novemberében.

Rockbook: Egyből megvolt akkor az összhang?

Ádám: Igen, a srácokkal egyből megtaláltuk a közös hangot, ugyanolyan idióták, mint én, már az első próbák alkalmával hatalmas röhögések voltak. Számomra mindig is fontos volt, hogy ne csak zenésztársakra találjak egy zenekarban, hanem barátokra is és ez most az Echonalddal maradéktalanul megvalósult. Ráadásul a munkában is megvolt, hogy az ő zenei elképzelésük egyezett, egyezik az enyémmel. A Színvilág nevű lemezükön már néhány szólót én játszottam fel. Tudunk egymáshoz igazodni, ha valaki jól csinál valamit, a többiek azon a vonalon tudnak tovább menni, és közösen valami jót tudunk létrehozni. Ilyen szempontból egy elég stabil zenekarban tudhatom magam.

Rockbook: Most már két éve vagy a zenekarral. Ez alatt az idő alatt milyen tapasztalataid voltak, amit a klasszikus zenei pályán is tudsz hasznosítani? Vagy épp a klasszikus zenei pályából mit tudsz hasznosítani a rockzenei életben?

Ádám: A szereplés mindenképp. Az Echonalddal rengeteg fellépésünk volt ez alatt a két év alatt, így a színpadra lépés miatti lámpalázat megtanultam kezelni, már kevésbé izgulok egy-egy koncert előtt. A klasszikus zenei tanulmányaim során tanultam hangszer és teremakusztikát, így sok helyen tudom alkalmazni ezt a tudást, hogy a hangosításnál a hely adottságait vagy épp hiányosságait, hátrányait ki tudjuk küszöbölni. A két zenei stílus szimbiózisban van ilyen formán az életemben.

Rockbook: Ilyen formán szerintem adja magát a kérdés. Szólóanyagot is tervezel kiadni?

Ádám: Igen, rengeteget gondolkoztam már rajta. Már 20-21 évesen, mikor nem volt aktív zenekarom nagyon foglalkoztatott a dolog. Akkoriban nagy divatja volt annak, hogy mindenki szólólemezt csinál. Például ott volt Leander, aki megírt egy szóló demó anyagot, és a köré épített egy zenekart és ezt baromi jól csinálta. Én is gondolkoztam, hogy azt a rengeteg ötletet, ami a fejemben, majd most már a gépemen van, fel nem használt riff ötletek, félkész dalok valahogy nyilvánosság elé kellene tárnom. Ezek mind azért készültek anno, hogy majd egyszer a saját szóló anyagomon megjelenjenek. Eddig a megvalósítás még váratott magára, mert vagy mindent nekem kellenemegcsinálni, vagy egy olyan tőke kell hozzá, ami lehetővé teszi, hogy én csak bevonuljak egy stúdióba és feljátsszam a darabokat, minden mást meg megcsinálnak. Az előbbinél a hangmérnöki ismereteim és az itthoni technikai lehetőségeim korlátozottsága, az utóbbinál az anyagiak hiánya nem tette ezt eddig lehetővé. Mindenképpen az a tervem, hogy nem fix zenészekke, hanem vendégzenészekkel valósítom majd ezt meg az biztos. Amikor ez a terv elkezdett bennem körvonalazódni, volt is kb 8-10 olyan zenész, akikkel terveztük együtt dolgozni a szólóanyagomon, de ez menet közben valahol megállt, így sajnos csak egy dal látott napvilágot, a Határon innen és túl című dal. Ez a G.D.L. nevű zenekarral közös munkám. És kérdésedre válaszolva, igen, szeretnék majd szólóanyagot kiadni valamikor, az elkövetkezendő 5 évben biztos. Viszont ott nagyon meg kell határozzak majd minden lépést, hogy ne zárjam be az érkező zenészeket az én saját kis világomba, hanem közösen alkossunk egy egészet.

Rockbook: Stílusban milyen irányba menne el majd ez az anyag? Megmaradna a szívedhez oly közel álló klasszikus vonalon, vagy inkább a rockzenét hoznád előtérbe?

Ádám: Fogalmam sincs, bevallom. De az biztos, hogy mindkét stílus helyet kapna rajta, akár vegyítve is. De szeretnék jazz elemeket is beletenni, szeretném a klasszikus zenét is képviseltetni a maga jellemzőivel, de a modern metál zenét is mindenképpen meg szeretném mutatni az én felfogásomban. Talán az a legjobb megfogalmazás, hogy szeretnék mindenből egy kicsit, hogy minden oldalam megmutathassam.

Rockbook: Ha már a jövőbe tekintünk egy kicsit, zenei téren mi a legnagyobb álmod, amit szeretnél elérni, megvalósítani?

Ádám: Alvás :D De viccet félre téve, nem is tudom. Sokan mondják, hogy cél nélkül nem ér semmit az élet, de erre most így konkrétan nem tudok neked válaszolni, ez napról napra változik. Természetesen az Echonaldot még nagyon sokáig szeretném csinálni, hisz az a zenekar szervesen az életem része, hozzám tartozik. Szeretném megtartani a klasszikus vonalat is, hogy milyen formában, azt most még nem tudom. Mindenképpen szeretném magam kipróbálni más zenei stílusokban is. Nagyon sok olyan jó zenekar van, amik úgynevezett stílushatározók lehetnek, ilyen például a GóBé, akik remekül keverik a jazzt a magyar népzenei elemekkel és a klasszikus zenével. Nyilván nagyon újat nem lehet alkotni, de ők kifejezetten jól keverik a dolgokat.Jelenleg szerveződnek jazzes formációk, amikkel alakulnak a dolgok. Van egy irány, amiben szeretnénk zenélni, nagyon egyedi jazz, de mindenképpen olyan, ami a magyar közönségnek oda tudunk úgy adni, hogy szeressék, de mégsem az a futószalagról érkező tömegzene. De konkrétumok még nincsenek, amint lesz, a közönség elé fogjuk tárni. :)

Rockbook: Ha már más stílus, volt szerencséd tavaly decemberben fellépni a Palladioval, a 100 gitár egy színpadon produkcióban. Milyen élmény volt? Milyen tapasztalatokat szereztél?

Ádám: Igen, nagyon jó tapasztalat volt. Olyan embereket ismertem meg, akikkel mind a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk, mind szakmai, mind emberi szinten. Jó emlékeket őrzök a próbákról, az Aréna színpada nem volt ismeretlen számomra, hisz konzis koromban volt szerencsém már ott többször fellépni vegyeskari tagként is, de jó élmény volt egy ilyen produkció részeként is színpadra állni, látni belülről, hogy egy nagyszabású könnyűzenei produkció hogyn is épül fel, és hogy mennyi embernek kell dolgoznia összehangoltan a színpad mögött, hogy egy ekkora koncert olajozottan menjen le.

Rockbook: Ha már említetted a vegyeskart, jól tudom, hogy egy énekkarban is tag vagy. Ez hogy jött?

Ádám: Igen, az Allegro Barbaro nevű kamarakórus egyik alapító tenoristája vagyok. Ezt egy zenei műhelynek hoztuk létre, hogy lehetőséget adhassunk fiatal kóristáknak, énekeseknek, illetve fiatal zeneszerzőknek is. Ez a dolog egy éve működik, rengeteg hazai és külföldi zeneszerzővel dolgozunk együtt. Idén volt szerencsénk Franciaországban is turnézni egy ottani zenész meghívására. Ő Anthony Chudeau, aki egyébként gitárművész is. Hatalmas élmény volt mind szakmailag, mind a kórus tekintetében. Alig egy éves a zenekar, de már most rengeteg lekötött fellépésünk van az elkövetkező egy évre.

Rockbook: Játszol egy rockzenekarban, tanítasz Dunaújvárosban és Majosházán gitározni gyerekeket, néha énekelsz egy kórusban, közben a mesterképzést csinálod. Milyen időszámítás szerint osztod be a napjaid, mert 24 óra kicsit kevésnek tűnik...

Ádám: Ja, hogy hivatalosan 24 órából áll egy nap? :D Bár szerintem ezzel elég sok zenész így van, hogy kevés az a 24 óra. Az alvásról lassan már kezdek lemondani. Az időszámítást még nem tudtam meghatározni. Hetekben gondolkozom, hétfőtől vasárnap estig.

Rockbook: Azon ritka pillanatokban, amikor van szabadidőd, mivel szereted eltölteni? Mi tud igazán kikapcsolni téged?

Ádám: Igazából mi az, hogy szabadidő? Ez egy fiktív fogalom szerintem. Hisz, ahogy korábban mondtam, azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy azt csinálhatom, mit szeretek. Általában este 10, mire hazaesek. Akkor egy gyors vacsi, majd csüccs a hangszereket, és éjszakába nyúlóan gyakorolok. De ha nagy ritkán mégis akad egy kis szabadidőm, akkor nagyon szeretek a pszichológiával foglalkozni, az emberi és a kutyák pszichológiájával. Szeretem a nyers etológiát illetve nagyon szeretek a tibeti valláskultúrával foglalkozni és gyakorlom is. Meditálnak, önmagammal foglalkozok.Úgy érzem, ez szükséges is ahhoz, hogy megismerjem önmagam és hogy kiegyensúlyozott lehessek.

Rockbook: Zenészként (és most szándékosan nem mondok stílust, zenei vonalat) szerinted mi fontosabb? A szakmának vagy a közönségnek megfelelni?

Ádám: Szerintem nem lehet meghatározni pontosan, hogy kinek inkább megfelelni. Mind a kettő fontos, mert sok esetben a közönség nincs a szakma nélkül és a szakma a közönség nélkül. Én úgy érzem, mind a kettőnek meg kell felelni. Olyan dalokra van szükség, ami a közönséget megmozgatja, viszont olyan dalokra is szükség van, ami meg tudja mozgatni a szakma fantáziáját is. Ebbe jobban nem szeretnék belemenni, mert erről napestig lehetne beszélni és akkor sem lennénk okosabbak. Ha lenne tuti receptem, már nyilván használnám. Nem lehet megmondani, hogy hogyan írjunk olyan zenét, ami mindenkinek megfelel. Lehet olyat, amit a közönség szeret, de akkor a felsőbb körökben lesz olyan, akinek nem tetszik és van hogy ez fordítva igaz. Nagyon sok olyan album volt az elmúlt 2-3 évben, ami mindkét szegmensnek meg akart felelni. Van olyan zenekar, akinek egy számáért képes vagy elmenni egy koncertjükre, hogy az első sorban tombolva ordíthasd velük a dalszöveget, és ott a másik véglet, amikor a szakmai fülekben benne van az, hogy ő valamit hallani akar, és ha azt nem hallja bele egy adott dalba, akkor azzal nem foglalkozik. Például dolgozhatsz a legjobb hangmérnökkel vagy gitározhatsz akármilyen jól, ha az az ember nem azt kapja, amit ő szeretne, akkor ott ette meg a fene az egészet. Ezt nagyon nehéz belőni, mindenkinek megfelelni és szerintem ne is akarjunk. Tegyük bele azt, amit mi szeretnénk, ami belőlünk jön, mi képviselünk, és abból építsük ki azt, ami hoz egy lehetőséget.

Rockbook: Térjünk vissza arra, hogy jelenleg tanárként is tevékenykedsz. Mit tanácsolsz azon szülőknek, akik gyermeke a zene iránt érdeklődik, de nincs kedve, kitartása gyakorolni, tanulni. Esetleg látják benne a tehetséget, fantáziát, csak a gyermek nem rajong annyira azért, hogy újabb plusz tanulni való kerül a mindennapjaiba. Hogy lehet zenetanulás irányába terelni őket?

Ádám: Nézd ez egy nagyon nehéz kérdés és nagyon sorétű. Én mindig azt mondom, hogy a gyerek azért gyerek, mert mindent fel akar fedezni. Ha zenét akar tanulni, tanuljon. Úgyis kiderül, hogy hosszú távon szeretné-e csinálni vagy nem. Itt jön a másik dolog, hogy ez nagyon tanárfüggő is. Nekem szerencsém volt, olyan tanáraim voltak, akik még jobban megszerettették velem a zenét. Sajnos, mint mindegyik más szakma, a tanári pálya is fel van hígulva. Persze nyilván nem lehet megmondani, hogy ehhez és ehhez írasd be a gyereket, mert az ember a lehetőségeihez mérten választ általában tanárt. De ez nem baj. Én igyekszem úgy tanítani a tanítványaimat, hogy a zenét szeressék meg, a zenét szeretni tanulják meg és a hangszert tisztelni. Ha ez megvan, akkor a gyerektől nem veszed el a hangszert. Persze nem családos emberként csak úgy tudok nyilatkozni, amit látok, ami az órán történik, és amit a gyerekek és a szülők elmondanak az órán kívül történtekről. Nagyon tudni kell nevelni a gyereket, tudatosan, és amikor hozzám beadja egy szülő a gyermekét, már az első órán elmondom, hogy nem csak zenélni fogom tanítani a növendékeim, hanem az életre is nevelem. Tiszteletre, tisztelni a hangszert, tiszteli engem, mint a mesterét annyira, ahogy én is tisztelem a tanítványaim. Mert miért várjam el, hogy engem tiszteljenek, ha én nem tisztelem őket? Valahogy úgy működök, mint egy hangmérnök. Adott gyerekhez igazítom, hogy miből mennyi kell, itt egy kicsit több szigor, ott egy kicsit több viccelődés. És ezek a finomhangolások segítenek kialakítani azt a jó viszonyt, ami miatt jó hangulatban telik egy óra, ami miatt a gyerkőc szívesen jár órára, és amit az életben, a későbbiekben is tud kamatoztatni. Sajnos a legtöbbször nem is ezen múlik, hanem azon, hogy a gyerekeknek az egyéb elfoglaltságai miatt a gitár mindig háttérbe szorul. hisz manapság mindenhol a sportolókról, olimpikonokról, sztárokról hallani, de hol a hangszeres zene a médiában? Hol halljuk azt, hogy Csáki András Amerikában megnyert egy nemzetközi gitárversenyt? Sajnos sehol, mert ennek nincs akkora hírértéke egyesek szerint. A mai gyerekek a Tv és az internet előtt nőnek fel és ez formálja a zenei érdeklődésüket is. Hangszert szinte csak az X-faktorban, meg az egyéb ilyen rettenetekben lát, a háttérben, ha épp beengednek oda ilyet, nagy ritkán hallom a tanítványaimtól, hogy látta koncerten. Emiatt nagyon nagy nyomás nehezedik a tanárok vállára, mert tőlünk függ az, hogy a gyerekből mi lesz, hogyan hatok az életére és a zenéhez való viszonyára. A tanácsom a szülőknek pedig talán az lenne, hogy ne magunkat tartsuk szem előtt, ne a saját elvárásunkat és nézőpontunkat. Járjanak nyitott szemmel és tanuljanak meg látni.

Rockbook: És fordított helyzetben azon fiataloknak van valami tanácsod, akik tanulnának, de a szülők kevésbé támogatóak? Esetleg egy-egy kisebb/nagyobb kudarc után nekik megy el a kedvük?

Ádám: Nagyon jó a kérdés, hogy mindkét oldalt sorra veszed. Az emberben van egy amolyan genetikai félelem a kudarctól, a bukástól. És itt most inkább a földre esésről beszélek. Nyilván sok szülő ettől félti a gyerekét. De azt mind tudjuk, hogy a sikerhez vezető út nem egyenes. Ha az ember valamivel foglalkozik, legyen az zene, sport vagy bármi más, meg kell tapasztaljuk, hogy néha bizony elesünk, a padlóra kerülünk. Vagy érzelmileg, vagy szakmailag, mert az edző, tanár azt mondja, hogy … Vagy, mert otthon a családi dolgok épp összejöttek, vagy, mert saját magunkban olyan érzelmi dolgok zajlanak le hogy úgy érezzük, nem bírjuk. Velem is volt nem egyszer ilyen, és iszonyatosan éreztem olyankor magam, mert az ember az ilyen szituációkból menekül és abbahagyná az egészet. De ahogy az ember egy földre esés után is feláll, és nem marad ott a földön, úgy ezeket a buktatókat sem lehet kikerülni. Minden egyes botlás után újra és újra fel kell állni és menni tovább. Tanárként ebben is nagy szerepünk van, hogy ott legyünk a gyerkőc mellett és támogassuk. Úgyhogy én csak azt tudom tanácsolni, hogy hajrá, legyen kitartás, ne féljenek és ne a kudarc, az elesés miatti félelem tántorítsa el őket a kíváncsiságtól, mert ha hagyják, akkor hosszú évek múlva is bánni fogják, hogy akkor, ott, azt nem folytatták vagy meg sem próbálták.

Rockbook: Köszönöm az interjút!

Ádám: Én köszönöm a lehetőséget!