„Lélektől lélekig”
Interjú Berta Alexandra Junior Prima-díjas népzenésszel
Fiatal kora ellenére hosszú utat járt be Berta Alexandra. Kislányként szülővárosában, Pakson ismerkedett meg a citera és a magyar népdalok varázslatos világával, az első találkozás pedig megpecsételte a sorsát. Ma már a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem óraadó tanára, a Hagyományok Háza népzenei szakelőadója, együttesével pedig nem csak az országot, hanem Európát is járja, hogy átadja népzenénk egyetemes üzenetét. Munkájáról, pályájáról, elhivatottságról és alázatról beszélgettünk.
– Igazából én vagyok az egyetlen vadhajtás a családunkban, aki népzenével foglalkozik. (Nevet.) A népzene tulajdonképpen természetesen jött, mert ahogyan az egyébként sok gyereknél lenni szokott, általános iskolás koromban beiratkoztam a zeneiskolába, ahol a hangszerválasztás a citerára esett. A népzene és a népdalok világa rögtön közelebb került hozzám, innentől kezdve pedig gyakorlatilag már megállíthatatlan volt a folyamat.
– Ezek szerint a citerával a hangszerválasztón találkoztál először.
– Igen, igen. Nem mondom, hogy véletlenszerű volt ez a találkozás, mert hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek. Mielőtt döntöttünk volna, egy kis hangversenyen megszólaltatták azokat a hangszereket, amiken tanulni lehet az iskolában. A citera hangzása nagyon megtetszett, és az is, hogy lehet hozzá énekelni, hiszen így alkotnak elválaszthatatlan egységet.
– Laikusként azt gondolom, hogy viszonylag ritka, hogy nyolc-kilenc évesen valaki citerán kezdjen el zenélni. Talán nem sértődsz meg, ha azt mondom, hogy nem éppen egy divatos hangszer – mondjuk a fuvolával vagy a zongorával szemben.
– Látod, ezért mondom, hogy nincsenek véletlenek! Engem akkor ott megragadott valami – ha így felnőtt fejjel visszagondolok, talán a tisztaság, az egyszerűség, az őszinteség, ami általában a népzenére és erre az előadásmódra igaz. Nem szólított meg annyira az a fajta magasművészeti előadásmód, ami mondjuk a zongorára vagy a klasszikus hegedűre érvényes, az én lelkületemhez, személyiségemhez nem is illett volna.
Egyszerű, ámde nagyszerű
– Többször említetted az egyszerű kifejezést. Valóban ilyen hangszer lenne a citera, létezik egyszerű meg nem egyszerű hangszer?
– Sokszor szokták kérdezni tőlem, hogy könnyű-e megtanulni citerázni. Erre azt tudom mondani, hogy csak annyira, mint bármelyik más hangszeren. Nyilván a citerának van egy olyan előnye – és ezért gyerekeknél is népszerű hangszer –, hogy viszonylag hamar lehet sikert elérni vele, azaz kikerekedik egy dallam. Az viszont már más kérdés, hogy hogyan. Szépen megszólaltatni nem könnyű, ahhoz legalább annyi tehetség, szorgalom és idő kell, mint bármelyik más hangszerhez. Az viszont igaz, hogy míg mondjuk egy hegedűnél évekig tart, hogy a vonótartás és kezelés beálljon a megfelelő helyre, úgy a citeránál ennyi idő alatt már szép dallamok szólalnak meg.
– A citerával kapcsolatban rendre elhangzik az is, hogy „nem éppen kompatibilis” más hangszerekkel. Ehhez képest nálatok csodásan szól tamburával is.
– A Pengetős Trió formációnk pont azt szeretné hirdetni, hogy a citera más hangszerekkel is tud együtt játszani, és nagyon érdekes, izgalmas hangzás valósulhat meg. Együttesünkben a három pengetős népi hangszer, a citera, a tambura és a koboz szólal meg, amihez még hozzájönnek a férfi és a női énekhangok is. Mi ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy a hangszerek, mint régen látott rokonok találkoznak nálunk, és van mit megbeszélniük egymással.
– A Pengetős Trióval járjátok az országot és Európát is, a határon túli magyaroknak is zenéltek. Milyen a fogadtatás itthon, külföldön, és milyen az elszakított területeken?
– Legutóbbi nagy élményünk Csehországban volt, az Eurorádio Folk Fesztiválon. Ezen a nemzetközi fesztiválon a közönséget – bátran mondhatom – magával ragadta a magyar népzene. De ezt korábban is tapasztaltuk, nem is olyan messze, Ausztriában. Annyira egyedi ez a magyar népzene és ez a megszólalás! Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nálunk még a régi és értékes formájában él ez a hagyomány. Azt, hogy a magyar népdal és népzene tényleg egyedülálló a világon, a külföldi közönség is megérzi, annak ellenére, hogy esetleg nem mondom el, hogy mi a mondanivalója az összeállításunknak. Ez valami univerzális, egyetemes nyelv, ami megszólítja az embereket. A határon túli magyaroknak nyilvánvalóan már önmagában az, hogy magyar népzene szól, szorosan kapcsolódik az identitásukhoz, örülnek nekünk. Azonban azt vettem észre, hogy akiknek egyáltalán semmi közük sincs a magyar népzenéhez és néphagyományhoz, azok is ugyanannyira érdeklődőek.
Sorsszerűség
– Milyen út vezetett odáig, hogy Junior Prima-díjat kapj és a Zeneművészeti Egyetemen taníts?
– Hosszú és rögös út, hogy ezzel a közhellyel éljek. (Nevet.) Nagyon hálás vagyok, hogy ezek nekem megadattak. Sosem kérkedem velük, sosem vettem természetesnek, és azon vagyok, hogy ezen lehetőségeknek és titulusoknak maximálisan megfeleljek. Nem voltak óriási terveim és álmaim, tettem a dolgomat lelkiismeretesen, maximális erőbedobással, és ez lett az eredménye. Abban az évben indult a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen a népzeneoktatás a Népzene Tanszék megalapításával, amikor leérettségiztem.
– Ez is olyan sorsszerű…
– Valóban az, úgyhogy első citerásként felvételizve, ezzel a hangszerrel egyedüliként nyertem felvételt, és onnantól kezdve haladtak előre a dolgok. Bekerültem a budapesti népzenész társadalomba, ami nagyon sokat adott nekem; közben persze folyamatosan zenéltem, tettem a dolgom, tanultam az egyetemen.
– Pedagógusként mi a legfontosabb dolog, amit átadsz a tanítványaidnak?
– Többféle korosztályhoz is volt már szerencsém, az egyetemen felnőtteket tanítok, de gyerekekkel is foglalkoztam már. Nekem a legfontosabb az alázat, ami nélkül semmi, de a népzene különösen nem működik. Az csak egy dolog, hogy megtanítom, hogyan kell citerázni, miként kell kezelni ezt a hangszert. A lelkület, a hozzáállás, az alázat, az, hogy tulajdonképpen mit jelent neked és azoknak, akik hallgatnak, sokkal fontosabb.
KIEMELÉS:
A hangszerek, mint régen látott rokonok találkoznak nálunk, és van mit megbeszélniük egymással.
Elhivatottság és alázat
– Ez az alázat a Fölszállott a pávában is látható volt a gyerekeken. Ebben a műsorban te mentorként segítetted a felkészülésüket. Mit tanultál tőlük?
– Nagyon sokat lehetett tanulni már önmagában ettől az egész helyzettől és a gyerekektől. Kamerák vették körül őket, egy nagy stúdióba mentünk be, folyamatosan résen kellett lenniük, figyelniük, fotózáson, forgatáson, versenyen vettek részt - hatalmas nyomás alá kerültek. A felkészítő tanároknak és nekünk, mentoroknak az volt a feladatunk, hogy tudatosítsuk bennük: még mindig citeráznak, énekelnek, illetve ezt saját és mások örömére teszik. Egyébként a tévések is mindent megtettek annak érdekében, hogy ne érezzék magukat versenylovaknak. Citerás mentoráltjaim olyan fegyelemmel, alázattal és türelemmel vettek részt a versenyben, hogy nem csak én, hanem sok felnőtt is tanulhatott volna tőlük.
– A pedagógusi és művészi tapasztalataid alapján mit gondolsz, a mai világban mennyire nagy kihívás megőrizni és továbbadni a népzenei hagyományainkat, örökségünket? Mostanában eléggé ráterelődött a figyelem…
– Mi is érezzük, hogy van egy különös, fokozott figyelem a magyar néphagyományokra, a népzenére nézve. Ez igen örvendetes, de mi és az előttünk lévő generáció is ugyanolyan elhivatottsággal tette a dolgát akkor is, amikor nem volt fókuszban. Szerintem ebben van a jövő: nem azért kezdtünk el népzenélni, mert most divatos műfaj lett, hanem mert a hivatástudat késztet minket. Vannak nehézségek, látjuk, hogy más műfajok jóval nagyobb teret kapnak a médiában, és adott esetben sokkal kisebb energiabefektetéssel, ne adj’ Isten, kisebb értéket képviselve kerülnek előadók olyan reflektorfénybe, mint amit mondjuk egy népzenész…
…egész életében a karrierje során soha nem ér el. El lehet ezt fogadni?
– Ha mindenki tényleg ugyanolyan elhivatottsággal és szeretettel dolgozik, akkor annak meg lesz az eredménye. Ha Felszállott a páva versenyre gondolunk, olyanok is nézték a műsort, akik egyébként nem voltak tisztában azzal a fogalommal, hogy magyar népdal vagy magyar néptánc. Voltak, akik fejében valami sztereotípia élt ezzel kapcsolatban, mégis megszólította őket. Hiszem, hogy amíg generációról generációra adjuk át egymásnak a tudást, nem lesz baj.
– A lemezed címe Lelkem a lelkeddel. Miért esett erre a címválasztás? Milyen a Te lelked és milyen az enyém, aki hallgat téged?
– Biztos vagyok benne, hogy van közös pont a lelkek között. Egyébként egy bihari ballada szövegéből emeltem ki az idézetet, a vége az, hogy "egy Istent imádjon.". Tulajdonképpen azt a gondolatot közvetíti, hogy a népdalok mondanivalója, a dallamok hangulata olyan érzéseket közvetítenek, melyeket mindenki megél. A magyar népzene mindenkit lélektől lélekig megszólít.
Szilvási-Kassai Eszter
Fotó: Hutter Katalin Cecília
NÉVJEGY
Berta Alexandra zenei tanulmányait Pakson, a helyi művészeti iskolában kezdte, később népzenei versenyen vett részt, ahol a legmagasabb elismeréseket és díjakat nyerte. 2007 szeptemberében felvételizett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem akkor megalakuló Népzene Tanszékére. 2010-ben, az alapképzés elvégzésével előadóművész diplomát, majd a mesterképzés elvégzését követően 2012-ben pengetős szakon, 2013-ban népi ének szakon népzenetanári diplomát szerzett.
2012-től a Zeneakadémia Népzene Tanszékének óraadó citeratanára. 2013-tól a Hagyományok Háza népzenei szakelőadójaként, újabb tapasztalatokkal gazdagodva foglalkozik a magyar népi kultúrával és népzenével.
2013-ban Junior Prima díjjal ismerték el eddigi munkásságát. A megtisztelő kitüntetés újabb lendületet adott számára, amelynek eredményeként megjelent második lemeze Lelkem a lelkeddel címmel. Ugyanebben az évben szülővárosa, Paks Kultúrájáért Díjjal jutalmazta. 2017-ben a Magyar Kórusok Zenekarok és Népzenei Együttesek Országos Szövetsége (KÓTA) Népzenei Bizottságának elnökévé választotta.
