MILYEN AZ ÉLET A RECIRQUELBEN? – VILLÁMINTERJÚ ILLÉS RENÁTÓVAL
A Recirquel premierprodukciója, a Cirkusz az éjszakában kapcsán beszélgettem először Illés Renátóval. A magyar artistatársulat az elmúlt három évben hihetetlen módon hozta egyik szirmát a másik után (A Meztelen Bohóc, Párizs éjjel, Non Solus), s immáron a világhírű Cirque du Soleil montréali bölcsőjében bűvölik el a közönséget, ráadásul pont a legidősebb „gyermekükkel”.
— Renátó! Az elmúlt három évben rengeteg embernek állítottátok meg a lélegzetét. Milyen érzésekkel tekintesz vissza erre, a magyar szívet különösen megdobbantó, nemzetközi sikerű utazásra?
— Hihetetlen, hogy már ennyi idő eltelt! Az ember fel sem fogja ilyenkor, mi is történt ebben a három-négy évben. Egyrészt észre kellett vennem, hogy felnőttem. Már nem az a „lázadó” és szeleburdi tinédzser vagyok, aki voltam, fel kellett nőnöm a feladatokhoz és a szerepekhez. Hálás vagyok a sorsnak, hogy összehozott a Recirquel Társulattal, illetve Vági Bencével, a társulat vezetőjével és az előadások rendezőjével. Mérhetetlenül sokat tanultam és tapasztaltam ebben az időszakban.
Létrehoztunk 3 egész estét betöltő produkciót, és egy kétszemélyes, 50 perces darabot. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, folyamatosan meg kellett újulnom szakmailag, fejleszteni a színészi előadóképességemet, illetve állandóan jobban és jobban táncolni.
Emellett nagyon sok háttérmunkában is elkezdtem segédkezni; próbálok minden információt magamba szippantani. Először csak megfigyeltem kisebb fellépéseken, turnékon, színpadra állításnál, zeneírásnál, koreográfiák készítésénél, az újabb darabok megszületésénél, alkotói munkálatokban. Majd Bencének köszönhetően elkezdtem kisebb-nagyobb feladatokat kapni. A belém vetett hitének és segítségének köszönhetően mára a társulat akrobata koreográfusa és kreatív munkatársa is lettem, ami óriási dicsőség számomra.
— Az akkori első interjúnkban távlati tervednek azt nevezted meg, hogy „profi artistává” fejlődj. Most már kijelenthetjük, hogy azzá váltál?
— Azt hiszem, soha nem fogok magammal megelégedni. Mindig vágyni fogok az új dolgokra, impulzusokra, amelyeket szerencsére meg is kapok ott, ahol jelenleg tartok. Azt pedig, hogy mennyire vagyok profi artista vagy előadóművész, a közönség feladata eldönteni.
— Annak idején az is elhangzott, miszerint „az biztos, hogy még hallani fogtok rólunk”. S lám: a próféta beszélt belőled! Hogyan sikerült a nyitóestetek a cirkusz világának fővárosában?
— Szerencsére hatalmas sikert aratott az előadás. Ami pedig mindebben még nagyobb szó, hogy javarészt szakmai közönség volt. Leírhatatlan élmény átélni, ahogy közel 1300 ember állva tapsol az újcirkuszművészet hazájában.
— Melyik Recirquel-előadásban érzed magad leginkább szabadnak, melyikben vagy leginkább önmagad?
— Természetesen az összes darabunkat nagyon szeretem. Mindegyik tartalmaz egy szeletet a szívemből és az életemből. A Cirkusz az Éjszakában, amit Montreálban is játszottunk, mindig közel fog állni hozzám, hiszen ez a társulat első produkciója. Előtte le kellett zárnom egy szakaszt az életemben, ami akkor nem volt egyszerű; most persze már tisztán látom, nem dönthettem volna ennél jobban.
A Meztelen Bohócnál a határaimat szerettem volna feszegetni, ami túl jól sikerült – le is sérültem a próbafolyamatok alatt. Szerencsére miután felépültem, tudtam folytatni a munkát, s az újonnan gyűjtött érzéseimet fel tudtam használni a színpadon.
A harmadik nagy előadásunk, a Párizs Éjjel esetén egy felszabadultabb énemhez kellett nyúlnom. Bár ez teljesen új feladat volt számomra a színpadon, tetszett. Bevallom, még ma is van benne kihívás, azonban éppen ezért ekkora élmény és élvezetes a munka – a stílus megengedi a „művészi szabadságot”.
Utoljára hagytam a Non Solust, mert jelen pillanatban úgy érzem, ez áll hozzám a legközelebb – mind stílusában, mind látványvilágában és mondanivalójában. Az összes produkció közül a legnehezebb, ám megéri minden este megküzdeni érte.
— A társulat vezetőjével, Vági Bencével olyan álomvilágot teremtettetek, amelyben nemcsak otthonosan mozogtok, ezáltal maximálisan hiteles előadást nyújtva, hanem egyúttal nagyon magasra emeltétek a lécet. Ezzel együtt a ráfordított energia és munka is megnövekedett, vagy nem szabad túlfeszíteni a fizikai test korlátait?
— Szerencsére nagyon sok külföldi és belföldi fellépésünk van. Idén még jövünk vissza Kanadába, novemberben a spanyolországi San Sebastianban, a Victoria Eugenia Theatre-ben lépünk fel, decemberben otthon láthat minket a budapesti közönség.
Visszatérve a kérdésedre, a testünket szeretni, óvni és becsülni kell! Azt hiszem, elmondhatom, ezt egy életre megtanultam.
— Az erőteljes igénybevételt megfelelő lazítással kell ellensúlyozni. Hogyan tudsz feltöltődni, regenerálódni?
— A test a mi kincsünk. Nem szabad elfelejteni, hogy nem ő van értünk, hanem mi vagyunk érte. Nagyon fontos, hogy megadjuk neki, ami jár. A saját bőrömön tapasztalom, hogy a bemelegítés elengedhetetlen, bármilyen mozgást is végez az ember. Emellett természetesen a táplálkozás és a megfelelő folyadékbevétel is nélkülözhetetlen.
Kicsit vicces ezeket a dolgokat leírni, hiszen ezeket a mondatokat kaptam eddigi mestereimtől, barátaimtól, illetve nálam idősebb és tapasztaltabb tánc- és artistaművészektől.
Természetesen akkor legyintettem a szavaikra, mondván, mit nekem bemelegítés, s minek azt. Mostanság jövök rá, mennyire is igazuk volt.
Ami pedig legalább ennyire fontos, az a test kényeztetése. Sajnos nem járok rendszeresen masszázsra, ám megfogadtam magamnak, amikor akad egy kis szabadidőm, elmegyek.
Sok masszőrnél, gyógymasszőrnél, csontkovácsnál megfordultam már, és azt hiszem, lassan kezd összeállni a fejemben „az én kis csapatom”. Minden szakágra megtaláltam a számomra legmegfelelőbb embert, hálás vagyok a szaktudásukért és a segítségükért.
A legfrissebb élményem a KK Moves Egészségközpontban ért engem. Régóta készültem elmenni, hiszen a központ alapítója Kerekes Kristóf, régi kedves ismerősöm a Táncművészeti Főiskoláról. Gondoltam, végre egy hely, ahol tényleg tudják, mi kell a „mi fajtánknak”.
Aztán felfedeztem, hogy a csapat tagja lett az egyik volt osztálytársam, Pyka Alexandra, a mi kis „Csibénk”, aki nagyon közel állt a szívemhez. (Imádtam a gimnáziumot és az osztályomat. Fantasztikus emberekkel voltam együtt négy évig.)
— Nyilván nem mindegy, ki és milyen szaktudással lát hozzá az izomlazításnak, a test energetizálásának. Ezek szerint az Alexanda iránti bizalmad miatt fordultál hozzá?
— Gondoltam egyet, s be is jelentkeztem. Nagyon örültünk egymásnak, hiszen szinte az érettségi óta nem találkoztunk. Hozzáteszem, ez volt az első olyan masszázsom, ahol élveztem, hogy beszélgetünk közben. Alapvetően ilyenkor szeretek relaxálni, nem szeretem, ha egy idegen kérdezősködik, miközben a pihenésre szeretnék koncentrálni.
Csibénél ez teljesen másképp történt. Azt tudni kell róla, hogy egy csupa szív lélek, bájos és kedves jellemmel, nagyon hamar leveszi az embert a lábáról. 90 perces masszázson voltam, s azt kell hogy mondjam, mind a lelkem, mind a testem óriási feltöltődést kapott. Nem szeretem azokat a masszőröket, akik kínoznak (arra ott a csontkovács vagy a gyógyterapeuta). A masszőr masszírozzon!
Csibe ebben is nagyon jó. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki kellemesen szeretne feltöltődni.
— A kanadai turné után mikor és hol láthat benneteket ismét a magyar közönség?
— December elején Miskolcon, majd a Művészetek Palotájában lesz Látható A Meztelen Bohóc című Előadásunk, illetve elöljáróban elárulhatok annyit, hogy a karácsonyi időszakra egy kis meglepetéssel készülünk.
Aigner Ivan | 2016.10.28.