KARDVILÁGBAJNOK – 27 ÉV UTÁN
A nevét már hibátlanul írják, de még nem mindenki ismeri fel Szatmári Andrást
Péntek dél, Pasaréti úti Vasas Sportcentrum. Várady Béla fotója, az ezüstcipő, Illovszky Rudi bácsi fényképe. Egykori tanárom, aki Luxemburgban bíró. Fiatal sportolók. Fiatal sportolók bekötött lábbal dr. Tállay András rendelőjéből kijövet. Régi sportereklyék: síléc fából, ökölvívó-iskolázó kesztyű, vívósisak. A büfében gyümölcsrizs. Egy üde sportmenedzser, bizonyos Risztov Éva, pontosan tizenkettőkor vár. Lékó Tamás már a fotózás végéhez közeledik. Hősünk vívóruhában. Mosolyog. Tisztelettudó, szerény, láthatóan jó fej. Vöröses hajú, szeplős. Ha nem lenne férfi felnőtt egyéni világbajnok, megkockáztatnám, hogy gyerek, na jó, srác. Risztov Éva viszi az öltönyeit, a vívószerelést pedig ő maga. Szatmári Andrással beszélgettünk.
- A sportújságírók már le tudják írni a neved?
- Egyszer sem rontotta el senki, pedig nagy a kísértés a th-ra és a végén az ipszilonra, de ennyire sokat számít egy világbajnoki cím, mert ezzel tanulták meg. Ahhoz azonban, hogy az utcán is megismerjenek, olimpiát kell nyerni! A szakmában már letettem a névjegyemet, de ha lesétálok az utcára, egy vívást nem követő átlagember nem ismer meg, úgy elsétál mellettem, hogy azt sem tudja, ki vagyok. A világbajnoki címem után rengeteg interjút adtam televíziónak, rádiónak, mindennek köszönhetően sokaknak már derengek.
- Az áttörést nyilván majd a Presztízs Sport-interjú jelenti…
- (Láthatóan veszi a lapot, mosolyog, minden poén odaér, találatot jelez, jó lesz ez… – a szerk.) Tudod, én még nem is éltem akkor, amikor az utolsó kard egyéni világbajnoki aranyérmet nyerték 1990-ben, hiszen csak rá három évre születtem.
- De azt tudod, hogy ki nyerte?
- Nébald György! Vele még iskoláztam is, mert amikor meghalt az edzőm, Gerevich Gyuri bácsi, akkor ő foglalkozott velem két hónapig. Nagyon sokat segített az „átvészelős” időszakban, mivel az első edzőm hatvankét évesen, teljesen váratlanul halt meg.
- Mi volt a halál oka?
- A bokájában volt egy csavar, ami elfertőződött… Pedig mi azt hittük, hogy a szó szoros értelmében, a teremben fog meghalni, mivel mindig ő érkezett a legkorábban, és ő maradt a legtovább. Amikor apa hétéves koromban lehozott vívni a Vasasba, egyből apáskodó volt velünk, vigyázott ránk, és mindenkire odafigyelt. Ő szerettette meg velem ezt a sportot.
- A Gerevich név a vívásban nem cseng rosszul…
- Gyuri bácsi a legeredményesebb magyar olimpiai sportoló, Gerevich Aladár fia volt, testvére Pál, aki négyszeres világbajnok és kétszeres olimpiai bronzérmes. Ali bácsi hét olimpiai aranyérmet nyert, ebből egyet egyéniben és hatot csapatban. Ő kiválóan vívott még idősebb korában is, de nem volt annyira jó edző, inkább ösztönösen tanított. Ennek ellenére nem tudta átadni a teljes tudását. A mostani edzőm Gárdos Gábor, és Pézsa Tibor, Tokió olimpiai bajnoka is segít nekem. Ő most nyolcvankét éves, és sokat mesél Ali bácsiról.
- Néztem a régi sportereklyéket itt a Vasasban: régi sisak, fegyver, ökölvívókesztyű… Tudod, hogy régen a vívóedzők ökölvívást is tanítottak?
- Ezt nem tudtam, de azt igen, hogy a vívás küzdősport! A páston két ember ugyanúgy küzd egymással, mint a ringben, és ugyanúgy egymást kell megverniük, illetve – szó szerint – átverniük. Ha engem kérdezel, én inkább a teniszhez hasonlítanám.
- Nébald György legutóbbi világbajnoki aranya 1990-ben volt, azóta eltelt 27 év. Miért kellett ennyi egy „magyar sportág” újabb világbajnoki aranyához, és miért pont Szatmári András?
- Ezen én is sokat gondolkodtam, és érdekes az is, hogy világbajnokságot szinte minden évben rendeznek – az olimpia évét kivéve –, ráadásul azóta három olimpiai aranyérmet nyertünk 1992-ben Szabó Bence, 2012-ben és 2016-ban pedig Szilágyi Áron révén. Az is érdekes, hogy kardcsapatban utoljára még régebben, 1988-ban nyertünk aranyat. Sokkal több a lehetőség tehát vébét nyerni, mint olimpiát, ugyanakkor mégsem sikerült. Itt van például Áron, aki világbajnokságot még nem nyert egyéniben, de olimpiát kétszer is…
- Megfejtés?
- Az olimpiáig Szabó Bence volt az edzőm hét évig, de kellett a környezetváltozás, a másfajta motiváció. Gondolom, ismered Bencét.
- Éppen tegnap találkoztunk, de az edzőm még nem volt, és – figyelembe véve a koromat – erre már egyre kisebb az esély…
- Ő egy hihetetlenül jó versenyző volt, ösztönösen iskolázik, illetve inkább vív a tanítványával, ugyanakkor rengeteg más feladatot kellett ellátnia. Ő volt akkoriban a MOB főtitkára, született egy kislánya, és én meg nagyobb figyelmet igényeltem volna, több törődést. Amennyit annak idején Gyuri bácsitól kaptam.
- Harag?
- Haraggal váltunk el. Szerinte ő mindent megtett, hogy az olimpia sikerüljön, és én nem tettem érte eleget, kizárólag én vagyok a hibás, én voltam a páston. Az edző szerepe véges, a tanítványnak kell küzdenie, azt az edző már nem teheti meg helyette. Ebben igaza van. Engem azonban bántott, hogy ő egy kicsit sem érezte felelősnek magát azért, hogy nem jutottam ki a riói olimpiára. Pedig nem sokon múlt: az utolsó kvalifikációs versenyen 14–10-ről kikaptam egy olyan amerikai gyerektől, akinek már akkor nem volt tét az a meccs, és azóta el is tűnt. Ez a 32 közé jutásért történt, a vége 14–15 lett. Nagyon dühös volt rám, utána szóba sem álltunk egymással. Amikor az edzőm volt, magáztam Bencét, azóta kétszer beszéltünk…
- Gratulált?
- Kétszer is. SMS-üzenetben, így nem tudtam lemérni, hogy haragszik-e még.
Megkerestük Szabó Bencét, Barcelona olimpiai bajnokát, aki 7 éven át volt Szatmári András edzője.
– Haragszol még rá?
– Rá nem, de aki ’fűtötte’, arra igen! A riói kvalifikációs verseny után valóban keményen kiosztottam, mert nem lehet úgy vívni, hogy nem előre nézel a pástra, hanem hátra, az edződre. Nézd, én úgy szocializálódtam, hogy az edzőm a lelátón ült. A nagy edzők nem ugrándoznak a pást körül, hanem megtanítják a versenyzőiket vívni. Az edzőnél nincs távirányító! Sem Zarándi Csaba, sem Bay Béla bácsi, de Pézsa Tibor sem ugrándozott a pást körül. Amikor bejött hozzám elköszönni, az valóban erőltetett volt. Én akkor a következőket mondtam neki: „Minden asszód szoros volt, és most lejön rólad a teher, és azt fogod hinni, hogy ez az új edző vagy a váltás eredménye!” Ezek voltak az utolsó szavaim.
– Ő azt sérelmezte, hogy kizárólag őt láttad hibásnak a kvalifikáció sikertelenségéért. Mit érzel, te nem hibáztál valamiben?
– A 14:9-re és a 13:8-ra elvesztett asszó miatt valóban csak ő a hibás, de a szigor hiánya miatt én is. Nem lett volna szabad engednem, hogy az olimpiai kvalifikációs verseny kellős közepén elutazzon Mauritiusra és Dubajba, szét kellett volna tépnem a repülőjegyét; igen, ebben én is hibás vagyok.
– Szóval haragszol még rá?
– (Sóhaj) A mi viszonyunk olyan volt, mintha még egy fiam lett volna: ő több volt egy tanítványnál. Lehet, hogy jó döntést hozott, de előtte meg kellett volna beszélnünk, és ütköztetnünk az érveinket. Lehet, hogy akkor is elválás lett volna a vége, de nem maradt volna bennem hiányérzet.
-------------------------------------------------------------------------------
- Hány üzenetet kaptál?
- Megszámlálhatatlant. De azért én megszámoltam! (Mosolyog) Harminc SMS-t, 60 Facebook- és 30 Instagram-gratulációt.
- Kié esett a legjobban?
- Mindenkié, de természetesen a barátnőmé, Mészáros Nóráé, aki szintén itt a Vasasban vív, és a Pázmányon jogot tanul. Sok olyan ember is akadt köztük, akire nem számítottam, például általános iskolai osztálytársaim, tanáraim. Jelenleg a Budapesti Gazdasági Egyetemre járok kereskedelem–marketing szakra, onnan is kaptam gratulációt. Visszatérve az eredeti kérdésre, hogy miért pont én. Sokat gondolkodtam ezen. Az eredmény bennem volt, de kellett az új motiváció: edzőt váltottam és elkezdtem egy új pszichológushoz járni, aki nem szeretne reflektorfénybe kerülni. Hetente egyszer egy órát találkozunk, de hogy miről beszélgetünk, az „orvosi titok”!
- Te vagy a titokgazda, feloldhatod!
- Akkor sem! Ez maradjon titok.
- Említetted Szilágyi Áront, a kétszeres olimpiai bajnok kardvívót, aki nem nyert egyéni vébét. Milyen a kapcsolatotok?
- Mondhatom, hogy a barátom. Ő egy évvel korábban kezdte a vívást, de együtt nőttünk fel a Vasasban, ott voltam az esküvőjén, és a víváson kívül is összejárunk. A karakterünk azonban különböző. Ő zárkózott ember, de ezzel együtt jár az a fantasztikus koncentrációs képessége, amellyel mindent és mindenkit képes kizárni. Ezt csodálom benne, de én nem ilyen vagyok.
Most pedig megszakítjuk interjúnkat, és kapcsoljuk a vívó-világbajnokság helyszínéről tudósítónkat, aki közvetlen közelről figyelhette az eseményeket. Lipcséből Szatmári András jelentkezik:
2017, Lipcse, nagyon reggel. Már 6 óra 45 perckor a terem előtt álltunk, és legnagyobb meglepetésünkre zárva volt! Minden nemzet versenyzője ott állt a zárt ajtók előtt. Pontosan hétkor nyílt a terem. Felkészülés az első asszóra. A mi fiunk, azaz én, egy korábbi orosz világbajnok, Venyiamin Resetnyikov ellen lép pástra 8 óra 45 perckor. Az eredmény 15–11, végig vezetve és uralva a meccset. 11.30-kor egy gyengébb ukrán következik: Dmitrij Pundik, ez egy magabiztos fölényes 15–7! A harmadik ellenfél 13 órakor az újdonsült német Európa-bajnok, Max Hartung, aki azért érdekes, mert Szatmári tőle kapott ki az Eb nyolcaddöntőjében 15–4-re. Igen, jól hallották a kedves hallgatók, nem 14-re, hanem négyre! Itt az állás 1–5 volt „nem ide”, ekkor Szatmári András egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordította a meccset a parádés riposztjaival, ami védés-visszavágást jelent – nem pedig védés-visszaszúrást –, mert a kardban mindig vágunk! A félidőben már a magyar fiú vezetett 8–7-re, és onnantól nem volt megállás 15–11-ig. Szatmári tehát a döntőben, azaz a legjobb nyolc között! A nyolc között egy „meglepetés izraeli” versenyző várta, de itt annyira felgyorsultak az események, hogy az időtartamra már nem emlékszik a tudósító, de arra igen, hogy Voronovot egy fergeteges vívással agyonverte. Irány az elődöntő! Ekkor hosszabb, háromórás pihenő várt rá. Bodnár József masszőr, a sport fanatikusa, mindig ő érkezik először a terembe, lerakja a masszőrpadját, és létrehoz egy kis „magyar paddock”-ot, egy kis aurát, és mi köré gyűlünk a kis nyugodt sarkunkba. Alapos kezelés után, készen állt a harcra! Következett az elődöntő: „En garde. Prêt. Allez!” A francia Vincent Anstett, a világranglista harmadik helyezettje az ellenfél, de a mi fiunk nem ijedt meg, mert nem olyan fából faragták! Egy flow-érzéssel végigvívott asszóban ismét 15–11-re diadalmaskodott. Ez igazi „vívócsemege” volt! A döntő a lipcsei arénában 20 óra 45 perckor kezdődött. A péntek este ellenére szinte telt házat vonzott a találkozó, és nem csak a vívás szerelmeseit. Az ellenfél, a dél-koreai Ku Pon Kil már 4–8-ra is elhúzott, amikor következett a szünet. Ekkor edzője, Gárdos Gábor odament hozzá, és a következőket mondta: „Andris! Nem mindenki jut el a világbajnoki döntőig, kezdj el úgy vívni, ahogy tudsz!” Ezután, mintegy varázsütésre, illetve „varázsvágásra”, az állás 11–10-re változott a magyar fiú javára. Innen már nem volt megállás az aranyig! Nagy üvöltés és dobálás, hiszen 27 év után kard egyéniben világbajnok: Szatmári András, a népszerű Szatyi!
- Köszönöm lipcsei tudósítónknak a bejelentkezést! Fel tudnád idézni az utolsó beszélgetéseteket Gerevich Györggyel?
- Serdülő országos bajnokságra mentünk Nagykanizsára az ő Opel Astrájával. Megnyertem a versenyt, és csapattársammal, Csaba Bencével vívtam a döntőt, aki szintén Gyuri bácsi tanítványa volt. A döntő alatt egy kis cetlire írta, hogy mit kell szeptembertől gyakorolnunk… Ez 2008 nyara volt, az olimpia éve, Peking előtt. Hazafelé, mivel nem vezetett gyorsan, a cetlikről olvasta fel, hogy mi az, amit szeptembertől még át kell vennünk, majd jött a nyár. Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó beszélgetésünk, és a cetliket is magával vitte…
- Risztov Éva a menedzsered, nem sok embernek viszi a zakóit…
- 4-5 hónapja dolgozunk együtt, én vagyok az első menedzseltje, aki világbajnok lett. Nagyon alázatos és tenni akaró ember, aki reggeltől estig dolgozik, szinte 0–24-ig hívhatom, és mindenben segít. Az egyik legelső ügyfele vagyok, és hál’ istennek sok dolga lett velem. Mindkettőnknek jól jött a siker, hogy az egyik első ügyfele négy hónap után világbajnok lett.
- Nem fura a helyzet?
- Annyiban fura volt, hogy én láttam a 2012-es olimpiai bajnoki címét, de személyesen nem ismertem. Leültünk apukámmal beszélgetni, és láttam, érti, hogy nekem mire van szükségem!
