Hogyan lesz egy punk koncerten felmarkolt fénymásolt papírkötegből saját vállalkozás és művészet? Valahogy úgy, ahogy Szigeti Árpáddal is történt, aki beleszeretett a zinek világába, majd megalapította saját műhelyét-nyomdáját, a Hurrikan Presst. Azóta izgalmasabbnál izgalmasabb művészeti projektek részese és rengeteg különleges kiadvány került már ki a kezei közül.
A zine kultúra pedig épp reneszánszát éli, aminek megvan az előnye és hátránya is, de hogy hogyan emelődött be újra a köztudatba, hogyan is működik a technika, illetve mitől is különleges egy “hibásan” nyomtatott füzet, erről maga Sziget Árpád mesélt nekünk.
Neked a fanzine (zine) kultúrán át vezetett az út oda, hogy megalapítsd a Hurrikan Press-t, mi fogott meg a zinekben?
A kétezres évek elején sok punk koncerten megfordultam. Ebben az időben több, underground zenei tematikájú kiadvány is jelen volt ezen a színtéren. Azt hiszem, pont elcsíptem annak a korszaknak a végét, amikor ezek az autentikus, még kézzel készült (olló, ragasztó), majd fénymásolóval sokszorosított punk zinek szélesebb skálán forgalomban voltak a koncerteken, lemezboltokban. Aztán, gondolom, bekötötték mindenkinek a netet otthon és alább hagyott a lelkesedés, és inkább fórumokon, webzineken kezdett tovább áramlani az információ. Ebből aztán később szerintem természetesen módon adódhatott egy igény arra, hogy ezek a típusú kiadványok új lendületet kapva térhessenek vissza és mostanra reneszánszukat éljék, hasonlóan egyébként a kazettákhoz.
Egy ilyen koncerten találkoztam először tehát ebben klasszikus értelemben vett zenei fanzinnal, és mivel volt némi érzékenységem a vizualitásra, első sorban a forma, a design fogott meg. Sokkal inkább érdekelt az egész esztétitkája, a tipográfiai megoldásai, mintsem a szövegek tartalma. Másrészt nagyon szimpatikusnak tartottam az egész műfaj totális függetlenségét, akár a tartalmát vagy a szerkesztését illetően. Tetszett a kézzel fogható tárgyszerűségük, amit az online tartalmaknál nem találtam meg.
Aztán persze kinyílt a szemem és hamar rájöttem, hogy csak egy nagyon pici szeletét láttam az egésznek, mert nem csak zenei tematikájú kiadványok léteztek/léteznek, sőt, valójában minden szubkultúra kitermelte magából a saját kiadványait. Engem aztán főleg a képzőművészeti vonatkozásai kezdtek el érdekelni, és meglepve tapasztaltam, milyen komoly és gazdag gyűjteménye van ezeknek a már műtárgyként is értelmezhető kiadványoknak. Egy nagyon fontos és átfogó könyv is készült a témában Perneczky Géza által, az Assembling Magazines 1969-2000, amire az akkori egyik tanárom (Lengyel András) hívta fel a figyelmem, miután megmutattam neki az első komolyabb ilyen jellegű saját kiadású füzetem. Ez a Reflex magazin volt, amiben az abban az időben (2008) számomra érdekes képzőművészeket kértem fel a közös munkára.
Tehát már nagyjából egy évtizede benne vagy a sűrűjében, hogy látod a külföldi és az itthoni zine kultúrát?
Azt látom, hogy külföldön már évek óta komoly infrastruktúra épül a műfajra, erre specializálódott könyvesboltok nyílnak, kortárs művészeti intézmények, könyvtárak emelik be gyűjteményeikbe az ilyen jellegű kiadványokat, illetve nagyon komoly nemzetközi vásárokat szerveznek a self-publishing kultúra iránt érdeklődőknek. Ezekkel nagyjából egy időben itthon is elkezdődtek a mozgolódások és voltak nagyszerű törekvések de ezek megmaradtak az underground szintjén: Jegyzet és vázlat találkozó – 2009-2013. Azt tapasztalom viszont, hogy egy komolyabb hullám ért el hozzánk épp az utóbbi 1-2 évben, ami csupa friss törekvéseket (Ukmukfukk zine feszt) és kiadványokat hoz magával, úgyhogy bizakodom a jövőt illetően.
Saját nyomdád is van Hurrikan Press néven, ezt mikor alapítottad? Hol tart most, mennyire pörög, mik a perspektívái a következő évekre?
A Hurrikan Press bemutatkozása 2014-ben volt egy kiadvány bemutató (CCCV#01) kiállítással egybekötött eseményen a Supermaket Galeriaban. Alapvetően a motivációt a saját kiadású füzetek, magazinok, nyomatok létrehozására adta. Mivel azonban a Risograph technika, amivel dolgozom, épp (újra) nagyon népszerű, így a fiatal designerek, művészek körében hamar híre ment a dolognak, és azon kaptam magam, hogy nyomdász vagyok. Amit egyébként nem bánok, mert szerencsémre nagyon izgalmas tervekkel keresnek meg, főleg a művészeti szcénán belül, de próbálom megtalálni a megfelelő egyensúlyt a külső megrendelések és a saját projektek közt. A perspektívát tekintve biztos vagyok benne, hogy ez a mostani hype a Risograph technikát illetően majd alábbhagy, úgyhogy tervbe van véve egy szintlépés, más nyomdai eljárások elsajátítása, stb. Illetve a mérleg nyelvét szeretném a jövőben jobban az eredeti terveimnek megfelelően a kiadás irányába elmozdítani, és megjelenni nemzetközi vásárokon.
A fenti videóban említed, hogy “ez az 1-2 milis elcsúszás hibaként is felfogható, de pont ezek a hibák érdekelnek.” Miért? Milyen szépséget látsz bele, mi a filozófiád erre a fajta tökéletlenségre?
Ezekkel a hibákkal válik valójában egyedivé a dolog. Azt gondolom, hogy a hibák mindig érdekesek vagy érdekesebbek, mint a tökéletes, és itt nem csak a nyomdai eljárásokra gondolok. Bocs, hogy megint Perneczkyt hozom fel, de ha a hiba esztétikájáról beszélünk megkerülhetetlen: “A hiba az, ami kivezet a világból” :-)
Szoktál zine és plakátkészítő workshopokat tartani, ez hogy szokott menni?
Igen, ezeket is fontosnak tartom, így akik érdeklődnek a technika iránt, azok a gyakorlatban is meg tudják tapasztalni, hogy hogyan lehet mondjuk számítógép nélkül, minimális eszközökkel egy kiadványt összeállítani. Ilyenkor általában előzetesen, közösen megbeszéljük, mi legyen majd a végső produktum, amihez el akarunk jutni és, hogy ahhoz hogyan álljunk hozzá. Aztán nagyjából elmagyarázom a gép mechanizmusát, és nagy vonalakban, hogy mire kell figyelni tervezéskor, ezeken kívűl nem nagyon szoktam feleslegesen beszélni, hagyom, hogy maguktól érezzenek rá és értség meg a működési elvet, úgyis munka közben derülnek ki mindig a fontos kérdések.
Milyen nagyobb művészeti projekteken dolgoztál eddig? Milyen megrendelések jönnek? Mi volt a kedvenc?
Mivel a gép viszonylag mobilis, így az elmúlt 3 évben nagyon sok szuper projektben tudtam közreműködni. A Csakoda csoport tagjaként például a 2015-ös Bánki tó fesztiválon csináltuk a Helyi Járat című projektet, aminek egyik produktuma egy helyben szerkesztett és nyomtatott napilap volt a fesztiválozók részére. Izgalmas projekt volt még az idei Köz.kemp tábor Erdőbényén, ahol elkészült az INK LOW, “az emberiség utolsó sajtóterméke”. Vagy a Tanközlöny című kiadvány amit a Karinthy Frigyes Gimnázium diákjai (László Gergely és Major Virág vezetésével) szerkesztettek és ott, az iskola aulájában nyomtattuk, és amelyben a srácok személyes vélemények és tapasztalok mentén kérdőjelezik meg az aktuális oktatási rendszert, és persze a tankönyveket. A Kolorádó fesztiválon képeslap készítő workshopot csináltunk a FISZ-szel, de ha a közeli jövőt nézzük, akkor mindjárt itt van a harmadik Typojam tábor, amin idén is részt veszek. Ez egy szuper egy hetes nemzetközi alkotótábor Bodrogkisfaludon.
Tényleg megszámolnom is nehéz mennyi nagyszerű kiadványban működtem közre, mint nyomdász, itt van például a Zina sorozat, ami egy képregény antológia, de a kedvenceim talán azok, amelyekben mint szerkesztő vagy mint illusztrátor is részt vehettem. Ilyen például a JAK és a Melting Books közös kiadványa, a Rimbaud-komplexus, amiben volt szerencsém Lichter Péterrel közösen dolgozni, vagy az első OFF Biennalén debütáló Eltűnő Faluvilág projekthez tartozó összegző kiadvány tervezése.
Több diploma munka véglegesítésében is közreműködtem, a két legutóbbi Thury Lili – Volt egyszer egy Dzsumbuj című könyve, illetve Csató Csenge képregénye a The J Sessions, ami már saját kiadású. Nagyon szeretem egyébként az elsőre megoldhatatlannak tűnő kéréseket és feladatokat, szeretek kísérletezni és a technika határait kitolni amennyire csak lehet.
Van olyan, hogy álommegrendelés, amit a legszívesebben megcsinálnál?
Ilyen nincs, nekem már az is álomszerű, hogy azzal foglalkozhatok ami érdekel és amit szeretek is csinálni. Többnyire :-)