Sztereotípia – csakis extrákkal
Színésznő akart lenni. És Lajos. Hát ez nem nagyon jött össze. Vagyis az egyik még bekövetkezhet akár egy nagyívű pályán is. De ami bizonyosan lett helyette: angyalarcú szépség, legidősebb testvér, képzett énekesnő, a világnak üzenni akaró szerző és dalszövegíró, egyedi, összetéveszthetetlen jelenség és szerelmes, boldog fiatal nő. És lett neki egy Danija. Khm..., bocsánat, egy világklasszis Dánielje.
Csakis összeszokott emberek között lehet ekkora a harmónia. Amikor az ember azt látja, hogy pont akkor húnyja le a súlyos pillákkal keretezett gyönyörű szemeit, amikor közelít felé az ecset, vagy amikor csukott szemmel is pontosan érzi, hova fordítsa az arcát és merre döntse éppen, hogy finoman símíthasson egyet rajta az ecset. Laus, vagyis Cserpes “majdnem Lajos” Laura – hű, ezt mindjárt megmagyarázom -, és választott sminkese mint egy svájci óra elemei úgy passzolnak össze minden mozdulatukban, ahogy készülünk a fotózásra. Nem meglepő talán, hogy ugyanezt mondhatnám el Laus – mára legjobb barátjaként említett – fodrászáról és a szakértő ujjak formálta megszülető tincsek történetéről is.
Szóval. Ovódából jött épp haza a kicsi lány, amikor kérdőre vonta a szüleit, hogy micsoda nevet mertek adni neki! Hát ez hallatlan! Szó szerint, mert nincs is olyan név, hogy Laura. Úgy – szerinte -, senkit nem hívnak az ovistársak között. Ő mostantól Lajos akar lenni, mert bezzeg Lajos név az van, abból hallott épp eleget odabenn. Hát így történt, hogy hosszas könyörgések és magyarázkodások közepette, hogy tudniillik – ellentétben az amerikai szokásokkal – nálunk miért nem divat lánynak fiú nevet adni, nagy nehezen belement a kicsi Laura, hogy a Lajoshoz rendkívül hasonlatos Laus néven szólítgassák tovább, ami így mára állandó megszólítássá nőtte ki magát szigorúan családi és baráti körben.
Laura körül - elsőre ez tűnik fel leginkább - minden olyan családias. Bensőséges munkakapcsolatot alakított ki minden körülötte ténykedő emberrel, legyen szó menedzserről vagy fotósról, vagy a fent emlegetett “bjúti” szakemeberekről, miközben pedig azt látom, hogy finom udvariassággal bízza magát a lencse túloldalán fókuszáló szakemberre, legfeljebb jelzi néhány mozdulat során, hogy ez neki nem otthonos. “De Te tudod. Legyen, ahogy Te látod, Te vagy a szakember” – mondja lágy beszédhangján, s már lendül is tovább egy ruhacserére. Több évtizede együtt dolgozó szakemberek között szokott kialakulni ilyen összhang, noha alig négy éve robbant be a köztudatba ez a bájos, ifjú hölgy a szőke tincseivel együtt – állapítom meg magamban. Persze az is lehet, hogy más a titok. Leginkább az formálhatta ilyenné, hogy Laura tényleg nagy családban, négy másik testvér legnagyobbik tesójaként nőtt fel egy határozott értékrendű familiában, ahol tényleg meg kellett tanulnia alkalmazkodni.
“Hál’ Istennek a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy az általános műveltség okán alapfokú zenei képzést kapjak, úgyhogy mind az általános iskolában, mind a gimnázium nyitó éveiben zenei tagozatra jártam – kezdi a múlttal, ami nem is baj, mert alig-alig lehet kinyomozni vele kapcsolatban, hogy honnan is indult a zene iránti rajongása. “Kapuváron - ahol felnőttem – a karácsonyi koncert volt az úgymond kiugrási lehetőség, ahol a karmester kiemelt szólistának, főleg a popzenei feladatokra, mert azok érdekeltek igazán. Aztán elkezdtem Győrbe járni a színház kitűnő stúdiójába és valójában már olyan álmogat dédelgettem, hogy színésznő leszek. Beleszerelmesedtem a színház világába és rövidesen az utam a Gór Nagy Mária színitanodába vezetett. Végül a Corvinus és a kommunikáció szak lett a befutó és aztán egy sikeres duett dal, az “Egy nap”, amiből inkább csak a dalra szeretnék emlékezni” – teszi egyértelűvé, hogy ezt a korszakot magánszférástul inkább hagyjuk.
Aztán érdekes nézőpontot mutat meg nekem, amikor már az egykori tehetségkutatóról kezdünk beszélni, azokról a típusú versenyekről, amelyek egyfelől megajándékoztak minket átütő tehetségekkel és egyben ránk is szabadítottak ötperces címlapsztárokat, dömpingszerűen. “Tudod, én már akkor is azt éreztem, ott, abban a versenyben, a Megasztárban, hogy nem szeretem ezeket a careoke típusú fekadatokat, nem így szeretnék debütálni, hanem csak a saját dal vezethet bármire is.” Miközben definiáltatom vele ezt a “kritikát”, amit karaoke-nak nevez, egyértelműen kiderül, hogy a mások által megírt slágerekből neki hiányzik a személyes elem, és azt is elmondja faggatózásomra, hogy ha előrébb jutott volna a versenyben is így érezne, de talán nem is tudta volna kihozni magából a maximumot, mert taszította a sok mellékszál. “Ha visszatekintek, ez azért sem volt az én világom, mert talán nem is az énekhangról szólnak ezek a versenyek már igazán, hanem a háttértörténetekről és arról, hogy ki mit hajlandó bevállalni a nagyobb nézettségért. Tavaly már valóság-showkat gyártottak énekversenyek helyett. Persze, azért kikerültek kiugró tehetségek is, mint Rúzsa Magdi, vagy Caramel, szóval ezt is ünnepelni kell, de rájöttem, hogy ez nem az én utam. Én a klasszikus nyomon járok, amikor a közönség dalról-dalra ismeri meg az énekesnőket, ahogy régen is.”
Igen, az mindenképpen szembetűnő, hogy Laura egy kicsit olyan, mint egy más korból itt felejtett finom hercgnő, aki a klasszikust keresi és találja meg sok mindenben.
Hallom, a szavait, nézem a mimikát és érzékelem, hogy mindazt, amit mond, megélt élmények generálják. „ Nem hiszek abban, hogy az ember utat választ. Szerintem vannak sorsszerű elrendelések, és én abban az időben, amikor egy korábban sosem megélt magánéleti válságban, a frissen körém szerveződött menedzsmentemtől megkaptam egy dalt, a dalszövegírómmal pedig kibeszéltük az érzéseimet, na akkor éreztem úgy, hogy megszületett valami. Ez lett az „Élj pont úgy!” ami, - számomra is - ismeretlen régiókig repített. Olyan mennyiségű és olyan személyes tartalmú reakciókat kaptam a közönségtől, hogy az erősített meg igazán: talán vannak emberek, akiknek szüksége van az ilyen dalokra, s talán ez lehet az én utam.”
Persze ez az út - mint ahogy egyik sem az, – ez sem volt göröngyöktől mentes. Amikor az ember - látszólag - átlagon felül sokat kap odaföntről, küllemben, szépségben, adottságokban, sőt, szülői forrásokban sincs hiány, akkor kap csak igazán. Hideget-meleget. Ezt Laura sem úszhatta meg. A szőke sztereotípiákat mélységében személyesen is megismerő, sokak szerint „apuka pici lánya„ – habár van még neki, sőt a családban három másik lány és a kiskamasz fiú – mindig a bőrén érezte az epés és bántó „könnyű neked„ kezdetű mondatokat. Így amikor, az ember nem tud a lapoknak „árok menti” katarzisról beszámolni, akkor már érthető mi ébreszti fel benne a vágyat a közelmúltban megszületett „Sztereotípiák” című, tíz dalból álló stúdióalbum megalkotásához.
„Ne tudd meg hányszor kaptam meg a ’bezzeg az apukád és ő az, aki biztosan’… kezdetű gondolatokat, de én inkább azon dolgoztam, hogy fejlesszem magam. Énektanártól énektanárig jártam és járok ma is, de a dzsessz-konzit sem hagytam ki, mert ez is érdekelt. Ez a legújabb album ugyanakkor nagyon is pop, erősen elektronikus hangzásvilág, sőt inkább olyan brit pop, ami közel áll az ízlésemhez. Most ezen az úton járok, de a színészetet sem szeretném örökre elengedni, de ott természetesebben jöttek a dolgok, míg itt mindenért meg kell küzdeni. De ez jó, mert én szeretek küzdeni. Harcos típus vagyok.”
Ez nélkülözhetetlen persze a mai világban, de azért - pestiesen szólva -, rugózom még egy cseppet ezen a családi háttér témán, annál is inkább, mert az album dalai között személyes családi üzenetet is találtam – nyilván nem véletlenül. „Igen, személyes érzelmek munkáltak erősen bizonyos dalok és szövegek megszületésénél, de bevallom, nekem is meg kellett értenem, hogy minden egyes kapcsolatért meg kell küzdenünk, akár családon belül is. Óriási maximalizmussal találkoztam odahaza, mindig nagyok voltak az elvárások felém, s persze mindenben támogattak a szüleim, de hagyták, hogy saját magam lépjek bele és kecmeregjek ki a magam generálta gödrökből. Még akkor is, amikor nem túl jól sikerült magánéleti döntéseim következményeit kellett viselnem.”
Helyben vagyunk. Magánélet. Valóban van az embernek egy olyan érzete – férfiak nevének említése nélkül -, hogy Laura egy időszakban erősen csak sodródott és elhitte, el akarta hinni, hogy boldog. Na, most, ma, per-pillanat, ezt senkinek nem kell bizonygatnia. Ez süt róla. Miközben csendességre, befelé fordulásra vágyik és a rossz élmények miatti lelki “sebhelyeit” sem felejti, közösségi médiumokban elejtett finom utalásaiból sugárzik a világraszóló boldogság. Paplan alól kikandikáló lábakat, és nem kettőt, négyet is látok, rajta tálcák, “börgerekkel” és sült krumplival, míg kísérőnek ott a mondat: “Tökéletes szombat este a tökéletes emberrel.” Hát mi ez, ha nem egy interkontinentális, galaktikus vallomás?
S aligha vitatkozhatunk vele. Aki a világ egyik leghíresebb magyar sportolóját, az olimpiai, világ- és Európa-bajnok, sportdiplomáciai sikereket is sorra halmozó, fair-play cseledeteivel szíveket is facsarni képes úszóklasszist, a sármőr, Gyurta Dánielt – szigorúan Dánielt, mert így beszél róla mindig -, tudhatja maga mellett egy ilyen SZOMBAT ESTE, az csakis boldog lehet. De már emeli is a kezét, hogy “nem, nem, nem,” erről nem nagyon szeretne beszélni, miközben látom, hogy majd szétveti a boldogság.
Csak picit bírkózunk a témán, mert azt azért, intelligens fiatal nőként abszolúte érti, hogy két ilyen szép és sikeres fiatal, őszinte és tiszta boldogságát oly sokan látni, hallani akarják. Azt viszont abszolúte én értem meg, hogy ebből, végre minél többet szeretnének megtartani maguknak, merthogy oly sok rossz emlék fűzi őket - különösen Laust - a nyilvánosság előtti boldogságkereséshez.
Mindeközben persze, megbeszéljük - két ruhaváltás között -, hogy fantasztikus amennyire civilek tudnak lenni együtt, s külföldön igenis, Dani is képes amolyan “túristaként” viselkedve lelazulni teljesen. Szuper dolog lehet egy, a konyhában is magabiztosan mozgó férfi mellett megismerni a hétköznapokat, de azért az is kiderül, hogy nagy rajongással, ugyanakkor őszinte és tiszteletreméltó távolságtartással viseltetnek a másik hivatása iránt, vagyis képesek egymás teljesítményét vegytiszta nézői szemmel végigdrukkolni.
De egy szerelmes nő, kérem, minden mozdulatával, gondolatával mesél. Laura is így volt ezzel, amikor megalkotta a “Gyöngy” című dalt az albumra, amely helyette, de az ő nyelvén beszél mindenkihez, akinek van erre füle. “Tudod, amikor sok mindenen keresztül mész az életben, és végre egy igazgyöngyre lelsz, akkor azt úgy óvod és véded, ahogy az erődből és a szívedből telik. És nekem most ez a szerelem teljes egészében ezt jelenti. Nekem most ez a legnagyobb kincs.”
Csisztu Zsuzsa
